Reggel, mikor felkeltek, azt mondja az ember a feleségének:
– Na, édes feleségem, ma elmegyek kapálni. Délkor hozd ki az ebédet, mert nem jövök haza.
Megszólalt Jancsika:
– Édesapám, én is elmegyek!
– Gyere, fiam, gyere!
Az apja csinált neki egy kisebb kapát, s elindultak kapálni. Velük ment Bodri kutya is. Mikor odaértek a mezőre, egy nagy fűzfa alá lepakoltak, s Bodri kutya befeküdt a fa alá.
Kapált a szegény ember, kapált. Rettentően sütött a nap, meleg volt, s kapált Jancsika is. Egyre oda-odasandított a fa alá, s nagyokat sóhajtott:
– Édesapám, én úgy szeretnék kutya lenni! Milyen jó a kutyának ott, a fa alatt, heverészik az árnyékban. Nekem meg kapálni kell.
– Jól van, fiam, szaladj, hajtsd el a fa alól a kutyát, s feküdj be te a helyére.
Nem mondatta ezt magának kétszer Jancsika. Odament, a fűzfa alól elkergette a kutyát, s ő befeküdt a fa alá.
Egyszer csak harangoztak délre. Jött az édesanyja a délebéddel. Már messziről kiabálta Jancsika:
– Anyóka, mi az ebéd?
– Kusti! – mordult rá az apja. – A kutyák nem szoktak beszélni.
Jancsika meg sem mert mozdulni. Odaért az asszony, látja, hogy itt valami nincsen rendben. Kitöltötte az urának az ebédet, s az ember evett jóízűen. Jancsika oda-odapislantott, mondta is egyszer vagy kétszer:
– Anyóka, én is éhes vagyok.
De az apja rákiabált:
– Kusti! A kutyák nem beszélnek. A kutyák csontot kapnak!
Bableves volt hússal, jóllakott a szegény ember, s aztán a szegény asszony, hogy az ember ne vegye észre, Jancsikának is adott a bablevesből. Mikor megebédeltek, Jancsika megfogadta, hogy többet nem akar kutya lenni, hanem inkább segít az apjának a kapálásban. Kapál­gattak estig, s este szépen hazaballagtak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.