Amire meg már emlékszem a csaknem mindig esős vagy hideg szeles húsvéthétfőkből, az a tanító néni által általában kényszerből elmondott tiltás, mely szerint az ilyetén tett retrográd polgári és klerikális cselekedet, csökevény.
Persze mindebből mi, nagyborosnyói legénykék és "leánkák" mit sem értettünk, csak azt, hogy mondjanak, amit akarnak, mi úgyis locsolni fogunk. Másnap a vonalasabb tanügyi káderek szigorú – vagy álszigorú – feleltetést csaptak. Mi – hisz az a legény, aki állja – öntözködtünk tovább rendíthetetlenül. Előbb a kis kosár, majd a körorvos apám lestrapált régi orvosi táskája s a benne rejtező rettenetes szagú, kölnivíznek csúfolt pacsuli (például autó alakú kis üvegbe rejtve), a gyűlő festett tojások (melyek számában való győzedelmeskedés a nap, sőt, az év csúcsteljesítményét jelentette) – ez volt anno a lényeg.
Suttyóvá cseperedvén már nem a tojást számoltuk, hanem az édes tekinteteket, az ellopott puszikat, majd csókokat és a hajtókára tűzött ibolyacsokrokat. Úgy állítottuk össze a locsolólistát – és voltak évek, amikor 40–50 helyre is eljutottunk –, hogy mindig a java lánykoszorú maradjon a legvégére, s a "legeslegre" pedig a sarjadó legénykeszívünk éppen aktuális csücske. Ott aztán leragadt az ember, s amíg a kedves szülők párszor be nem néztek, hogy még mindig ott esz-e a penész, ott is evett, hisz jaj, de nehéz ilyen szépségekkel megáldott házból elindulni! Főleg, ha egy-két rivális zsenge férfiú is beállított, akkor állni kellett a sarat, s megvárni, míg a "házi leánkával" karöltve értésére nem adtuk a betolakodónak, hogy épp általa vagyunk eggyel többen.
A gimnáziumi évek során ez a tendencia tovább csúcsosodott, a komolyodó szerelmek valami mélységesen más, teljességükben meg nem fogalmazható, sóhajtozósan nehéz, mégis gyönyörűségesen szép valamivel terhelték jótékonyan és áldásosan (vagy átkosan, sikerünktől függően) az amúgy is érzelmektől túlfűtött tavaszi levegőt.
Az egyetemi évek magukkal hozták az orvospalántákra jellemző, mindenféle tárgyi eszközökből álló arzenál tökéletesedését, már ami a locsolást illeti. Mert locsoltunk fülmosó fecskendővel, spricceltünk hónalj alá szerelt infúziós zacskóból kabát ujján kivezetett csövön át... S néha be is csiccsentettünk, hisz akkor már "felnőttek" voltunk. Ebből az időszakból örök emlék anyósomék kedd hajnala, ugyanis rendszeresen ott ért véget a húsvéthétfő, s akkor a rendesen elkorhelyedett gyomrunknak rettenetesen jólesett a hideg töltött káposzta. Ugyanis anyai nagyapám óta tudom és tapasztalom, hogy ilyen megpróbált emésztőszervnek ez a legjobb orvosság, persze egy kis sörrel megöntözve.
A családalapítás után már más idők következtek. Saját gyerekeinkkel tettük a dolgunkat ezen a napon. Igen, ez már dolog volt. Mert bár élveztük lurkóink jópofa csetlés-botlását, mégis kicsit kötelességízűvé lett az egész, ami akkor szűnt meg, amikor önállóan kezdtek házalni ők is.
Aztán jött volna csend, az örülök, hogy már nem kell locsolni érzés s az ezzel együtt járó hiányérzet is. Jött volna, de mégsem. A háromszéki, marosszéki hetyke idők után a békességet épp a békési évek hozták meg, amikor szép csendben, a hit mélyülésével a harsány hétfőt a szelíd, mély, komoly, megható, felemelő csütörtök, péntek, szombat vette át, hogy majd a tömjénillatú, örömtől ujjongó vasárnap a maga körmenetével, sonka-, tojás- és kalácsillatával feloldja minden idők minden testi-lelki görcsét minden évben.
Hisz tudtuk és tudjuk: Krisztus meghalt és feltámadott. Érettünk.