Bűneik megbocsáttatnak, mert annál nagyobb vétket elkövetni, mint Isten fiát megölni, nem lehetséges.
Nagypénteken az emberek visszafogottabbak, még a nagyböjtöt nem tartó protestánsok is böjtölnek. Templomi külsőségekben is más ez a nap. Protestáns templomokban a szószéktakarót, úrasztali terítőt, az első padokat védő díszes terítőt feketére cserélik, római katolikus Isten házában megfosztják az oltárt és letakarják a keresztet. Ahol szárnyas oltár díszíti a szent helyet, annak tábláit kifordítják – ez az egyetlen alkalom, amikor a nagypénteki oltárképek láthatóak.
Nagypénteken nem csak isteni bocsánatra számítunk, hanem szokás volt, hogy mi magunk is megbocsássunk embertársainknak, ha nem is baráti, de békejobbot nyújtsunk az ellenünk vétkezőknek, vagy haragosainknak. Egyre több jel mutat arra, ennek a hagyománynak nem kellene feledésbe merülnie. S ne csak másokkal, hanem önmagunkkal is törődjünk. Legalább most, a megbocsátás napján nézzünk magunkba, mérlegeljük tetteinket, s amennyire lehet, igyekezzünk hasznosabbá válni családunk, közösségünk, régiónk, nemzetünk számára. Ne torzsalkodással próbáljuk megoldani gondjainkat, hanem igazi feladatként éljük meg azokat, együttműködve családunkkal, közösségünk tagjaival, társainkkal.
A közelgő helyhatósági választások előtt mérlegeljük józan fejjel tágabb közösségünk helyzetét, jövőjét. Versengeni lehet, sőt, hasznos, ahol többségben vagyunk, de ahol nem rendelkezünk számbeli fölénnyel, csak összefogással kerekedhetünk felül.
Ne a kivagyiság vezessen döntésünkben, hanem a józan ész és az alázat.