Kockázatos vállalkozás egy már-már a kultuszfilm határát súroló, bár csak az Oscar-díjas megjelöléssel is épp eléggé behatárolt mozifilmből színházi előadást készíteni – olyannyira, hogy eleinte a szponzorok sem láttak benne fantáziát, így hát Orlai Tibornak kölcsönből kellett finanszíroznia létrejöttét –, de ezért fájjon az ő feje (mint utólag kiderült: nem kellett, a produkció kitermeli mai napig is – Sepsiszentgyörgyön épp százhúszadszor játszták – a minden előadás után befizetendő jogdíjat, sőt).
Különben ez bennünket kevésbé érdekel, az inkább: lehet-e, s ha igen, miért nem olyan színházi előadást készíteni az Esőemberből, mely ne váljék a film utánérzésévé? Édeskevés az esély rá, hiszen jóval a Dustin Hoffman és Tom Cruise valóban nagyon jó alakításával készült film bemutatása után írták át színpadra a Rain Man-t, kizárt hát, hogy a deszkákon a Raymond és Charlie Babbittot alakító színészek ne látták volna korábban. Miként az is kizárt, hogy akadjon a széksorokban néző, ki számára ismeretlen lenne a film. A lemásolás elkerülése végett tehát óhatatlanul ki kellett találni valamit.
A rendező, Anger Zsolt ezt a szaggatott jelenetekkel, minimális és könnyed átrendezhetősége révén minden helyszín megjelenítésére alkalmas díszlettel, erős zenei kiegészítéssel oldotta meg. A színészek meg a maguk módján: Kulka János, Raymond alakítója (miként annak idején Dustin Hoffman is) autistákhoz járt el viselkedésmódjuk megtanulásáért – óhatatlan tehát első jelenésének kísérteties hasonlósága a filmbéli színésszel. Hogy aztán a maga útját képes járni, az előadás folyamán egyre eltávolodva a hoffmani alakítástól – az ő tehetségét dicséri. Nagy Ervin viszont másfelől közelített az előadáshoz: nem az autista történetét játssza, hanem a testvérét. És így képes azt az átalakulást az önző pénzszerzési kísérlettel elrabolt, bátyjához türelmetlen, őt eltaszító, betegségét meg nem értő és kezelni sem tudó, egyébként is mindenki mást csak eszközként használó fiatelemberből a testvérré válás folyamatát megjeleníteni.
Kettejük játéka, ha hullámzó is olykor, kiegészíti és fokozatosan felerősíti egymást (kár, hogy partnerekként nem találtak magukhoz méltó társakat), s képesek arra, amit már ezer esztendőkkel ezelőtt is elvártak a színházi előadástól: a katarzis érzésének keltésére. Mert az utolsó jelenet, mikor Raymond odafészkelődik öccséhez, ki még nem érti a közeledés szándékát, elhúzódik a második suta gesztusra is, aztán arca átalakul, testtartása is megváltozik, úgy simul alá bátyja vállára hajtott fejének – nos, ekkor nagyon kell a nézőtéri sötét.
