Amikor ezen az íráson gondolkoztam, úgy határoztam, hogy — némi önkényességgel — kibővítem a hagyaték fogalmának tartalmát az elhunyt apa, nagyapa, anya, nagyanya genetikai és szellemi örökségével, hiszen akit gyászolunk, és elvesztését megsiratjuk, arra nem csupán anyagi javak emlékeztetnek.

Ami azonban a hagyaték tárgyi, anyagi vonatkozását illeti, ez bizony gyakran ,,Eris almája", a viszály forrása, és halálig tartó ellenségeskedés, idegeket roncsoló pereskedés forrása lehet a jogos és (esetleg a végrendeletben előnyben részesített) kevésbé jogos örökösök között. Testvérek idegenülnek el egymástól sokszor az értékes (de gyakran a jóformán értéktelen) javak miatt.

Ez lehet a ,,vagyon" bosszú­ja? Nem tudom. De minket inkább az elhunyt genetikai és szellemi-érzelmi hagyatéka érdekel, hiszen ez az igazi érték, amely nem devalválódik, nem fogy el, nem rövid távon jelent gazdagodást.

Valójában magunkat, vér szerinti túlélőket, az elhunytak gyermekeit szüleink határozzák meg a fogantatás pillanatában olyan génállománnyal, amely két különböző genetikai vonalat képvisel, de ennél messzebb tekinthetően is (az ,,őssejtig vagyok minden ős" — József Attila). Szüleink, őseink tehát bennünk élnek tovább, meghatározva nem csupán külsőnket, de személyiségünk alapvonásait is. Ehhez adódik hozzá olykor finomítóan, módosítóan az otthoni, gyermekkori, ifjúkori nevelés (vagy annak hiánya), a rokonok, az iskolák, a társadalom sokféle hatása. Természetesen, a rejtett génállomány dominációja és latens felerősödése vagy háttérben maradása olyannyira meghatározó, hogy testvérek feltűnően különbözhetnek egymástól. (Ilyenkor mondják a szülők: te épp olyan vagy, mint nagyapád, nagyanyád, nagybátyád, nagynénéd stb. Vagy éppen így: ,,nem tudom, kitől örökölted ezt vagy azt a tulajdonságodat.)

Közismertek azok az esetek, amikor egyes genetikai betegségek, elváltozások (pl. vérzékenység, törpenövés, többujjúság stb.) nemzedékről nemzedékre megjelennek. De a tehetség (művészi, matematikai, nyelvismereti stb.) átörökítése is a genetikusok gyakori példái között szerepel (lásd: Bolyaiak, a Bach, a Strauss, a Darwin család).

A gyász külsőségei a társadalomnak szólnak, belső, lelki megélése magánügyünk, amelynek valódi tartósságát senki kívülálló nem foghatja fel, nem érezheti át.