A már határainkon messze túl is híres együttes tegnap az unitárius templomban ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját. Az egybegyűlteket a házigazda Kovács István lelkész köszöntötte, mondván: nem a siker a legfontosabb, hanem az a láng, ami sötét időkben is világított és melegített. Bár civil közönség ezúttal viszonylag kevés gyűlt – ugyanabban az időpontban Árkoson, egy órával később a színházban is hangversenyek kezdődtek –, a teremben nem maradt üres ülőhely, és mindenki olyan mosollyal érkezett, mintha saját születésnapjának örvendene. A templom földszintjén kiállítást rendeztek be, egy-egy képpel, oklevéllel, az újabb állomásokról videofelvétellel villantva fel az elmúlt évtizedeket; az időközben elhunyt tagokról virágokkal és gyertyákkal emlékeztek meg. Az érmék, plakátok és újságkivágások mellett egy Európa-térképen ötvennél több zászlócska mutatja, hol jártak Háromszék zenei nagykövetei... A tegnapi jubileumi előadást a budapesti Stella kamarakórus szopránja nyitotta meg, fellépett a helybeli Laudate kórus, a Kriza János unitárius vegyes dalárda, a Pro Musica kamarakórus, a Marosvásárhelyi Filharmónia vegyes kara és végül a Vox Humana is (felvételünk). A jelenleg 35 tagot számláló énekkar történetét vezetője, Szilágyi Zsolt karnagy ismertette lapunkkal.
– 1972-ben fiatal zenetanárok elhatározták – magyarázza Szilágyi Zsolt –, hogy összeülnek énekelni egy-egy kicsit (az egyetemen mindenkinek énekelni kellett). A ’68-as megyésítés után sok fiatal végzős került Sepsiszentgyörgyre az újonnan létrehozott, akkor még elemi zenei és a népművészeti iskolába, valamint a líceumokhoz és elemi iskolákhoz is. Kezdetben mintegy húszan ültünk össze énekelni, csak úgy, a magunk örömére – de ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztük, hogy rendszeressé kell tenni a próbákat, és műsort kell összeállítani, hogy közönség elé állhassunk. Induláskor felváltva vezényeltünk, a karvezetői feladatokon Czakó Olga és Szarvas Katalin tanárnővel osztoztam. Az első koncertünkre 1973 májusában került sor az akkori Dózsa György Művelődési Házban – erre az alkalomra meghívtuk egykori marosvásárhelyi és kolozsvári főiskolai, egyetemi, konzervatóriumi tanárainkat, akik meg is tiszteltek jelenlétükkel, a koncert végén pedig azt javasolták, hogy én vezényeljek ezután. Azóta, 39 éve egyedül látom el ezt a feladatkört, bár szükség esetén, távollétemben – mert sokat utazom – a kollégák besegítenek.
– A kórus nevével együtt született, vagy később történt a keresztelő?
– Eleinte a Sepsiszentgyörgyi Tanárok Kamarakórusa néven szerepeltünk, 1976-ban Valádi Enikő kolléganő és kórustag javaslatára vettük fel a Vox Humana nevet. A frissen idekerült zenetanárokkal újabb és újabb tagokkal bővült az énekkar – ez az összetétel nagy könnyebbséget jelentett, mert mind kottaolvasó, zeneileg képzett tagok voltak, és igen-igen széles repertoárt tudtunk kialakítani. Idővel jöttek olyanok is, akik nem rendelkeztek zenetanári végzettséggel, de jó hangú és legtöbbször kottaolvasói készségekkel felruházott egyének voltak. 1976-ban útjára indult a Megéneklünk, Románia Fesztivál, amely minden hibája ellenére is – arra gondolok, hogy kötelező volt Ceauşescut dicsőíteni – országos megmérettetésre adott lehetőséget számunkra. Kétévenként rendezték meg, és mindannyiszor első díjjal jutalmazták munkánkat. 1979-ben került sor első külföldi utunkra és egyben megmérettetésünkre: rangos európai mezőnyben az észak-olasz Goriziában érdemeltünk ki egy második és egy harmadik díjat. Nagy szó volt ez számunkra, mert első külföldi fellépésünk egyben versenyt is jelentett.
– Innen már nem volt megállás...
– Második külföldi utunkra 1982-ben mentünk – Európa egyik legnehezebb versenyén léptünk ismét közönség elé a szintén olaszországi Arezzóban. Innen harmadik díjjal tértünk haza – és ami a verseny után következett, az aranybetűkkel került be kórusunk történetébe: 1982. szeptember 3-án vagy 4-én a római pápa fogadott minket. Ez a látogatás különös lelki töltettel gazdagított mindannyiunkat: II. János Pál pápa magyar nyelven köszöntötte kórusunkat a következő szavakkal: "Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni. Apostoli áldásom reátok." Ami ezután következett, arra szinte ráment a kórus: különleges eset lévén a szabad világban, hogy egy úgynevezett kommunista államból jövő együttest fogadott a pápa, a külföldi rádióadók ezen csemegéztek, és éber őreink ezt arra használták ki – többek között –, hogy nyolc évig, 1990-ig nem mehettünk többet külföldre. Még az 1989-es nyári csehszlovákiai fesztiválra sem – előbb ugyan úgy tűnt, hogy kiengednek, de két nappal az indulás előtt bejelentették, hogy nem kapunk útlevelet.
– Ez volt a legnehezebb időszak?
– A kórus kibírta ezt is, és tovább dolgozott, amíg a váratlan, de megérdemelt szabadság ránk nem köszöntött 1989 decemberében. 1990 áprilisában már Veszprémben énekeltünk, utána pedig egymást érték a hazai, és főleg a külföldi utak, melyeknek legtöbbször csak a szűkös anyagi keretek szabtak határt. Rengeteget utaztunk, sok versenyen vettünk részt, fesztiválokon, koncertutakon tettük egyre ismertebbé Sep­siszentgyörgy, Románia és a Vox Humana nevét. Nagyon hosszú lenne felsorolni, hol énekeltünk az elmúlt két évtizedben, ezért csak két csúcsot emelek ki. Az egyik az, hogy az 1991-ben újjáalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 1992-ben első ízben kiosztott művészeti díját a Vox Humana kórus és Szilágyi Zsolt karnagy kapta. Nem csak a zene, hanem általában a kultúrában tevékenykedők közül ismertek el, és ez a díj azért a legértékesebb számomra, mert előttünk is, utánunk is sok versenyen sok együttes kapott első díjat – de hogy egy ötvenéves kényszerszünet után újjáalakult közművelődési társaság a legelső díját nekünk adta, ez magáért beszél. A második, amit kiemelnék, az 1999-es barcelonai aranyérem és karmesteri nagydíj.
– Közben telt-múlt az idő, a csapat is változott, csak a színvonal maradt. És mintha a közönség is felnőtt volna hozzá...
– Az eredeti felállásból rajtam kívül már csak ketten, Boda Katalin és Váncsa Zsuzsa nyugalmazott zenetanár maradt meg. Mindig van hely újabb és újabb tagok számára, és a fiatalítás állandó feladatunk. Jelentkeznek is, felvételükhöz bizonyos hangi adottságokra és kottaismeretre van szükség. És sok munkára. Hetente kétszer két órát próbálunk (hétfőn és pénteken), koncertek előtt gyakrabban is. Előfordul, hogy valaki betegség vagy hivatali elfoglaltság miatt hiányzik, és régebb sokat kellett kéreztetni a tagokat a munkahelyekről, most már azonban olyan státusunk van, hogy ez nem okoz gondot. A Szent György-napi ünnepségek rendezőivel együttműködve immár sokadszor mi nyitottuk meg a városnapokat, Franz Schubertnek egy igen nehéz és gyönyörű miséjét adtuk elő a Georgius zenekarral, a Csíki kamarazenekarral, Steffen Schlandt brassói orgonista vezényletével, és merem állítani, óriási sikerrel. Úgy érzem, a város klasszikus zenét kedvelő közönsége is egyre inkább igényli a minőségi hangzást, kitörő örömmel fogadták a hangversenyt.