Az erdei ember szexuális élete tehát egyetlen szóba belefoglalható, és nem is kell azt kimondanunk, mert az óvodától az egyetemig ismeri már minden korosztály ezt a mágikus kifejezést, amelynek a mértékegysége a vagy sikerül, vagy nem sikerül: tehát az S vagy az NS. Legtöbb nyilván az NS-ből van, mert ha a legelején annyi az S, hogy attól kódul az ember, az első viharos pár év után gyökeresen megváltozik azonban a helyzet. Mert annak a megvonásával, a böjtöltetéssel rengeteg dolgot el lehet érni, ráadásul kordában lehet tartani a zabolátlan férfiút, büntetni lehet, zsarolni lehet, koplaltatni egy-egy éjszakai kihágásért, egy-egy hámból való kirúgásért, elcsatangolásért. Ilyenkor durcásan befelé lehet fordulni, mert olyan ocsmány a pufád, hogy a büdös göriny megadná magát, ha véle szembefújnál. Máskor pedig, nap közben, kérdések formájában követeléseket lehet megfogalmazni a férfi irányába, például olyanokat, hogy látod-e, hogy milyen cipőben kell járnom, vagy most festettünk, s már megint úgy néz ki minden, mint a disznópajta, vagy: a komaasszonynak tudod, mit vett az ura (nem férje) szülinapjára? Egy nem megfelelő visszakérdezés ilyen esetben, nem testhez idomuló hezzáállás napokra, hetekre szegheti a kedvét a fehérnépnek, a nőnemű társnak, s akkor vége vígandrásnak, remények szertefoszolva, szétpukkanva, mint a buborék, és nézheti a tévét a nappaliban reggelig az egyébre ácsingózó férfiú.
Pedig nem is igaz, hogy az erdei nők nem szeretnék. Aki azt hiszi, az utaltathatja be magát az intenzívre. Csak a gyors tamtaramtammot, a hirtelen kamatyolást nem szeretik. És nem szeretik magát az egész ceremóniát. Az, amiért valamikor úgy rajongtak, az mára elveszítette a varázsát. Legalábbis azzal a pasival, mert férfit nem lehet ilyenkor mondani, aki mellettük tengeti, görgeti a mindennapjait. És iszik, és büdös és mosdatlan, mert nem szeret feredni, csak a hét végén; mert úgy fújja, úgy leheli a pálinkaszagot, mint egy szeszkazán; mert durva, mert nem a lelkét keresi a nőnek, hanem – sajnos, így kell mondanunk, mert ez az őszinte beszéd – valagilag szeretné jól meganalizálni, és főleg olyankor, amikor teljesen bé van téntázva. Te azt hiszed, hogy az embernek állandóan kell, mondják ilyenkor a feleségek, és gyertyafényes vacsorák­ra gondolnak, halkan áramló, lágy zenére, rózsát nyújtó kézre, félhomályra, amelyben Don Hoszé olyan kedvesen, olyan szeretetreméltóan nyújtja át a szíve hölgyének a kedvenc rózsaszálát. És nem tapodja le egyszeribe’, mint a kakas a hátsó udvaron a tyúkot. Mert Te nem érted, mondják, és rögtön kijavítják te-re, mert igazából kicsi t-vel akarták mondani, nem is tudják, hogyan futott ki a szájukon ez a tiszteletet kifejező nagy T. Semmi affinitásotok nincs az egész dologhoz, mondják a hölgyek; mink nincsen, kérdeznek vissza a férjek, de nem magyarázzák meg nekik, mert ők is csak nemrégiben olvasták az egyik női magazinban. Semmi érzéketek ahhoz, hogy egy nőnek mi is kellene, darálják tovább a hölgyek, mert azt hiszitek (többes számban, persze), hogy úgy megy nálunk is, mint az istállóban a lovaknál vagy a teheneknél; mi érző lények vagyunk, nem tárgyak, hanem emberek, és nem olyan használati eszközök, amelyeket ha szükségem van rá, előkapok, majd használtan, félredobva otthagyok. Nekünk lelkünk van, és ha nem a lélek felől közelítetek, akkor vége a hegedülésnek. Nem úgy megy, hogy kimondom, és ráadásul azzal a csúnya szóval, amit nem vennék egyáltalán a szájamra, és akkor mi ugrunk örömmel, hogy milyen jó, hiszen már mióta, hogy erre várunk.
Egyszóval rapszodikus az erdei ember szexuális élete, amit egyébként ő azzal a csúnya, de az egésznek a lényegét pontosan, precízen kifejező szóval szokott kifejezni. És hiába ugratják egymást délelőtt a munkahelyen a szakik, hogy evelenbe nyúltál-e, vagy a gazda­asszonyt hiába interjúvolják a teljesen költői kérdéssel, hogy hogyan aludt, szomszéd­asszony, mint a nyúl, vagy mint a róka, mert erre nincsen válasz, és nem is lehet.
És az egész nép nyomorúsága kifejeződik ebben az elhallgatásban, mindenik házasságának a nyomora és kínja, mert nem kell ugyan már letakarni a falon a szentképet, mint nagyanyáink idejében, nem kell csak a szükségeseket megbontva a szemet bé, lábat szét pozíciót alkalmazva, csak a gyerekáldásra gondolva kakaskodni, jóval több van a fejekben most, meg a tévékben, meg a lapokban, de mégis, ha egy kitekert pozíciót akarna bevezetni a tanulékony férj alkalomadtán, nagyobb ünnepekkor, húsvétkor, karácsonykor vagy disznóvágáskor, lehet, hogy még mindig papuccsal felfegyverkezve hajtanák el az ágytól, keresztvetések és sűrű átkozódások közepette. A megszokottat, kérdezi a feltüzelt férfiú, a megszokottat, mondja kelletlenül a valahogy az ünnepekre erre a dologra rávett asszony; no jól van, gyere, teszi hozzá, mintha azt mondaná, hogy jól van, csak mihamarabb legyünk már túl rajta.