Arra törekedtek, hogy megszabaduljanak a henyélő, a csintalan, a vándorló, a mesterség folytatására nem szükséges elemektől, de a hadsereget sem lehetett feltölteni egészségileg nem megfelelő emberekkel. Ezért az orvosokra hárult a katonai szolgálatra alkalmatlanok kiszűrése. Kizáró oknak számított a skorbut, a gusaság, a szem hólyagossága, a kicsi méret, a süketség, a hiányzó fogak, a görbeség, a rühösség, a horgas láb. Néha kevés idő állt a hatóság rendelkezésére a szükséges létszámú katona kiállítására, ilyenkor "a szerfelett való" válogatást "szorosan" tiltották. Így történt az 1797-es háromszéki sorozásnál is.
Az orvos szerepe a hadseregben egyre nélkülözhetetlenebb, de nem csak a sorozásnál. Az orvos állandó feladatköre a hadsereg állományában lévők egészségének felügyelete. Még a táborból való hiányzást is csak orvosi bizonyítvánnyal lehetett igazolni. Erre utal egy 1833-ban keltezett parancs, amelyben a szárazajtai századparancsnok, Leopold kapitány engedélyt ad a sepsiszentgyörgyi katonáknak, hogy városuk közgyűlésére hazamenjenek, de arra figyelmezteti őket, hogy hiányozni csak orvosi bizonyítvánnyal merjenek.
A városi polgárok és a felvilágosult gondolkodású nemesség soraiban a XIX. század első felében általánossá vált az igény az orvosi szolgáltatásokra. Erre példának az erdélyi reformkor nagy alakját, a kisnemesi sorból polgárrá vált Bölöni Farkas Sándort mutatjuk be. Mivel tüdőbeteg volt, költségvetésében állandó kiadási tételként szerepel az orvosságra költött pénz. 1833 és 1842 között sokat szenved hátfájása miatt. 1835. május 5-én írja naplójában: "Naponként rosszabbul vagyok, kínos éjszakákat állok ki hátam fájdalmával. Minden dolog ingerel." Másnap, május 6-án végrendeletet írt. "Kevés könyveim iránti végrendeletem megint megírtam. Úgy képzelem a testamentum dolgát, mint aki koporsóját készítteti el. Mi lesz e csudálatos új nyavalyából, mely naponként erőt vesz rajtam?" 1835. június 2-án azt írta Bonchidán, hogy a "betegség hamar ágyba teve, s tizednapig boncolám az unalom és fájdalom különböző osztályait. A gróf oly résztvéve járatott utánam s ápoltatott, amiként egy édesanya ápolhatná gyermekét". Megdicsérte orvosát, akiről feljegyezte, hogy "Dr. Demschick egy értelmes résztvevő orvos". A gróf Bánffy József által ápolására fogadott gyógykezelő mellett Bölöni Farkasnak is volt orvosa. 1841. július 28-án tisztelettel, értékelő kedvességgel írt Barra Imre doktorról is. 1836 és 1840 között 34 forintot költött gyógyszerre. 1841-ben a "patica conto" még nagyobb összegre rúgott. 1842. januári költségvetésében már két gyógyszervásárlás szerepelt: 7 forint 10 krajcár és 5 forint 50 krajcár.
A sokat betegeskedő Bölöni Farkas Sándor 1842. február 2-án 47 éves korában hunyt el. Temetéséről Jakab Elek történész így ír: "Harmóniás ének mellett, 24 fáklya lángjai között kísérte a köztemetőbe nagy sokaság, mely ha életében eléggé nem, halálában méltóképen megtisztelte."
A modern kor embereként ő is rendelkezik a testkultúrához szükséges használati tárgyakkal. Így hagyatékában szerepel a tükrös hajkefe, az acél szőrtépő, a réz mosdótál, az angol beretva. Minden bizonnyal neki is volt lázmérője, azaz "hévmérője".
De nemcsak a városi polgár fizet az orvosi szolgáltatásért, hanem az egyszerű gyalogkatona székely is. 1829-ben a sepsiszéki Komollón Zoltán Benedek gyalogkáplár a kiadási nyilvántartásában feljegyezi, hogy amikor a "Doktor itt volt, adtam két csürkét (24 garas). Egy kupa bort (20 garas)".
Megszervezik a gyógyítást
A történeti Erdély egészségügyi fejlődésében az 1752-es évszám mérföldkő, mert ekkor szervezték meg a Commissio Sanitatist. Ez orvos szakértőkből, a Gubernium, a főhadparancsnokság és a kincstartóság megbízott képviselőiből állt. A bizottság elnöke kezdetben a főhadparancsnok, később egy főorvos volt. A vármegyék, a székely és a szász székek is alkalmaztak tisztiorvost. Célként határozták meg a "szegény adózó nép" gyógyítását. Hamarosan sor került a városi orvosi tisztség létrehozására is. Azonban elkövették azt a hibát, hogy az orvosok javadalmazását a törvényhatóságokra bízták. Mivel a helyi hatóságok megalázóan kevés fizetést biztosítottak, 1770 után a főkormányszék arra kényszerült, hogy rendeletileg szabályozza az orvosok fizetését. Eszerint a megyei orvosok fizetése 200 forint volt, 1774-től kezdve 400 forint. A főkormányszék utasításai ellenére 1752 és 1762 között csupán hat törvényhatóság alkalmazott orvost. Egy 1760-ból ránk maradt adat arról szól, hogy Máramaros vármegyében "az Úristenen kívül más orvos nem található". Valamivel jobb volt a helyzet a katonaságnál. Az 1764-ben szervezett székely határőrezredek mindegyike rendelkezett saját orvossal és sebésszel.
Kezdetben a vármegyei orvosok feladata arra összpontosult, hogy adminisztratív intézkedésekkel akadályozzák a pusztító járványok Erdélybe jutását, terjedését. A hazai magyar orvosképzésre való igény is jelentkezett az orvosok számának növelése érdekében. Magyarország első főiskolai jellegű orvosi intézete az egri Scola Medicinalis, amelyet 1769-ben alapítottak, és öt évet működött. A nagyszombati egyetemen 1772-ben indítottak orvosi kart. Itt nagyszámú erdélyi diák is tanult, azonban a nem katolikusok 1782-ig nem doktorálhattak. 1775-ben a kolozsvári egyetemen – Mária Terézia királynő rendeletére – kezdte meg működését a bölcsészeti és a jogi kar mellett az orvosi fakultás. A bonctani, a szülészeti és a sebészeti tanszék vezetője az osztrák származású Laffer József kirurgus és szülészmester. 1784-ben a főiskola elvesztette egyetemi jellegét, és Királyi Akadémiai Lyceummá vált. Később a sebészeti fakultás önálló intézménnyé alakult Orvos-Sebészi Intézet (Institutum Medico-Chirurgicum) néven. Itt diplomás sebészeket, okleveles bábákat képeztek. Bár csak Erdélyben érvényes diplomákat adhattak ki, az itt képzett növendékek fokozatosan átvették a képzetlen borbélyok és bábák helyét.