1778-ban Osztrovics József orvos a Guber­nium­hoz írt beadványában megemlíti, hogy korábban már tanított bábákat román nyelven.
Kezdetben a kolozsvári Orvos-Sebészi Intézetben az előadások nyelve a német, mert a professzor, Laffer József csak németül tudott. Az előadásait fordították. Azonban hamar bebizonyosodott, hogy az idegen nyelvű előadások akadályozzák az eredményes képzést. Kolozs vármegye vezetése az áldatlan helyzet megszüntetésére azzal a kéréssel fordult az Erdélyi Guberniumhoz, hogy olyan oktatót nevezzenek ki, aki ismeri a hallgatók nyelvét. 1790-től kezdve – a hallgatók követelésére – előtérbe került az anyanyelvű képzés. A nyelvtudás az új professzorok kinevezésénél alapvető követelménnyé vált. Az alkalmazásnál előnyt jelentett a magyar-, a román- és a latinnyelv-ismeret. 1791-ben a tordai származású Horváth Ferencnek, a pesti egyetem végzett sebészének kinevezésnél figyelembe vették a nyelvismeretet. Ő jól beszélt horvátul, magyarul, németül, latinul és románul is. Az 1790. november 25-én keltezett főkormányszéki és bécsi kancelláriai rendelet a nyelvismeretet alapfeltételként szabta meg. Olyan professzort akartak alkalmazni, aki "az anatómiát, chirurgiát és bábamesterséget magyar és oláh nyelven is" tudja oktatni. 1791-ben a román származású Ioan Piuariu-Molnár szemészprofesszor kinevezésénél is szempont az, hogy a "hazai nyelveken" is beszél. Kolozsváron 1808-ban és más években is a román bábákat anyanyelvükön tanították.
1794-től a sebészhallgatók elméleti képzésével a luxemburgi André Étienne foglalkozott. Étienne korábban Zalat­nán a bányafelügyelőségen volt orvos. Hamar ismertté vált, mert a gyorsan terjedő vérbaj gyógyítására új és eredményes módszert alkalmazott. 1786 táján Topánfalván szükségkórházat állított fel. A Főkormányszéket is tájékoztatta az új eljárási módról és az elért eredményekről. 1792-ben arra kérték fel, hogy foglalja írásba az általa használt gyógyítási eljárást. A magyar nyelvre fordítást Szőts András kolozsvári orvosra bízták, a román nyelvűt Piuariu-Molnárra. Piuariu, miután elkészítette a román nyelvű fordítást, azt javasolta a Főkormány­széknek, hogy azt a román falvakban a lelkész, a tanító vagy a kántor "figyelmesen olvassa fel". Úgy vélte, hogy az ismertetett módszer lehetővé teszi a szegények számára "önmaguk" gyógyítását, mert számukra az orvosi költségek kifizetése nehézségbe ütközik. Ioan Molnár professzort munkásságáért 1792-ben nemesi címerrel jutalmazták. Ennek jelképei közt találjuk az egészségügyi tevékenységre utaló négyszögű keresztet, egy kígyót és egy három halmon álló fülesbaglyot. Az Orvos-Sebészi Intézetben az anyanyelvűség teljes megvalósulására 1797-ben került sor, amikor Intze Mihály professzort helyezték ki a német anyanyelvű Laffer József helyébe.
Az orvosok fizetése, megbecsülése
1763 őszén a Gubernium szabályozta a tisztségviselők fizetését, ennek alapján képet alkothatunk arról is, hogy Erdélyben milyen feladatkörű állami hivatalok működtek, és milyen volt a fizetési besorolásuk. Ez alkalommal javasolták azt is, hogy az öt székely szék külön-külön tartson fenn egy seborvost 80 forintos javadalmazással. Mátyus István az utrechti, a göttingai, a marburgi és a bécsi egyetem végzettje, 1757-től lett Marosvásárhely tisztiorvosa. Pályája kezdetén szintén 80 rhénes forint javadalmazásban részesült, azaz őt is a kirurgusoknak járó szokásos összeggel díjazták. De alkalmaztak még ennél kisebb fizetéssel is orvost. 1763-ban az aranyosszéki tisztiorvos díjazását 40 forintban szabták meg, mivel Aranyosszék kiterjedése és népessége kisebb volt a többi székely székénél. Termé­szetesen e csekély javadalmazás nem biztosította a megélhetést. Még a 80 forinttal alkalmazott orvosok fizetése is alig volt több, mint a börtönőröké, a hóhéroké, a kapusoké. Az orvos a fizetési besorolás alapján a szolgabíróval, a dullóval azonos státusú, de kisebb, mint a hajdú, mert annak 90 forint járt. A legjobban talán az írnok 100 forintos fizetésével való összehasonlítás mutatja az orvosok alacsony bérét és státuszát. Az aránytalanság még nagyobb, ha a tisztiorvos 80 forintos fizetését összehasonlítjuk a főkirálybíró 1200, az alkirálybíró 500, a királyi adószedő 600, a főjegyző 200, a jegyző 150 forintos javadalmazásával.
A Gubernium 1772-ben ennek az aránytalanságnak akar véget vetni, amikor a törvényhatósági orvos fizetését 200 rhénes forintban állapítja meg. Néhány évvel később, 1774-ben 400 rhénes forintra emelte a megyék orvosainak díját. Ez már tisztességes fizetési besorolásnak felelt meg, de a törvényhatóságok igyekeztek az alacsonyabb bérezést alkalmazni. 1790-ben Osztrovics Józsefnek, a Bécsben végzett orvosnak, aki alkalmazását kérte az Orvos-Sebészi Intézetbe, mindössze 250 forintos javadalmazást ajánlottak fel. Nem csoda, ha Osztrovics ezt sérelmesnek találta, és nem vállalta el a kolozsvári professzori kinevezést. Ez érthető, ha tudjuk, hogy egy évvel később, amikor 1791. január 21-én Ioan Piuariu-Molnárt nevezték ki a kolozsvári akadémiára professzornak, fizetését 600 forintban szabták meg. Lényegében a díjazások többsége alacsonyabb volt ennél. 1806-ban, amikor Marosvásárhelyen megszervezték a tisztiorvosi hivatalt, az orvos fizetése 250 forint. Mindez mutatja, hogy a XVIII. században és a XIX. század elején Erdélyben a tisztiorvosok fizetése szerény, társadalmi megbecsülésük alacsony. A nemesi származású Bene Ferenc, aki később egyetemen oktató professzor lett, leírta, hogy 1749-ben, amikor beiratkozott az orvosi egyetemre, azonnal elvesztette korábbi pártfogójának támogatását, mert az "meg nem foghatta, miképp választhat egy magyar nemes ember oly alacsony pályát".