Novák Ferenc Tata olyan alkotó, aki az elmúlt hatvan évben meghatározta a színpadi magyar néptáncéletet, és minden bizonnyal hatással volt arra, hogy jelenleg Magyarországon a művészeti alapiskolákban több mint nyolcvanezer diák táncol.
Ha Novák Ferenc munkássá­gának hatását közelebb hozzuk Erdélyhez, Háromszékhez, akkor elsősorban az 1990 után alakult néptáncegyüttesekkel való együttműködését kell kiemelnünk. A Kossuth-díjas néptánckorifeus – a Honvéd Együttessel együtt, amelynek több mint negyedszázadon át művészeti vezetője volt – segítette az erdélyi együtteseket a képzésben, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttesnél pedig három előadást rendezett (Lúdas Matyi, A helység kalapácsa, Forrószegiek – Széki Rómeó és Júlia). A neves néptáncszakember nemrég harmadszor hordozta körbe Háromszéken tánctörténeti előadását, amellyel a laikus számára is érthetővé teszi, hogyan rétegződik a magyar néptánc.
Pesovár Ernő (1926–2008): A magyar tánctörténet évszázadai (Hagyományok Háza, 2004) című képes tánctörténeti olvasókönyve alapján összeállított, táncbetétekkel (Háromszék Táncegyüttes) illusztrált előadás a honfoglalásig visszanyúlóan vázolja az európai és azon belül a magyar táncélet alakulását. Novák előrevetíti, hogy adott időszakokról kevés az arra vonatkozó információ, kitől és milyen körülmények között vettük át a táncot, de az biztos, hogy kezdetben Európá­ban minden nép körben táncolt. A kereszténység felvételével a magyarság elhagyta szellemi kincse egy részét, és európai életre rendezkedett be, ami azzal járt, hogy mesterembereket hívtak elsősorban a Rajna mentéről, akik hangszerekkel érkeztek, és minden bizonnyal táncot is hoztak magukkal. Az ezerkétszázas évek elejéről maradtak fenn olyan emlékek, miszerint Budán már a tatárjárás előtt táncoltak a vasárnapi mise után a templomkertben, ezt ellenben a zsinat betiltotta. Főként a Du­nántúlon terjedt el, hogy a lányok magukat szórakoztatták körtánccal, így alakult ki a karikázó, ezt az egyház nem tekintette mulatságnak, tehát nem tiltotta.
A XIV. században érkezik egy másik táncdivat magyar földre, olasz mesterek hozzák magukkal a saltarellát, vagyis az ugróst. A reneszánsszal, az európai szellemi élet újjászületésével járó felszabadultság a zenére, táncra is kihat, a fegyelmezett kör felbomlik, és egymással szemben állnak a táncosok, ami nagyobb botrányt idéz elő a maga korában, mint nagyanyáink számára a rock and roll megjelenése – érzékeltette az előadó. Ez a forma Magyar­országon, a török hódoltság területein meg is marad, Erdélyben ellenben nem. A régies táncokhoz tartozó fegyvertáncokat Novák visszavezeti Rákóczi fejedelem idejére, amikor a fegyverkovácsok, főként cigányok, ellesik a fegyverforgató nemes ifjaktól, hogyan gyakorolnak, és így jön létre a botoló. A barokk stílus magával hozza a pompát az építkezésben, képzőművészetben, a zenét is cifrázzák, megszületik a parasztbarokk, német nyelvterületről érkezik a forgós tánc. A vonós hangszerekkel életre kelnek a legényes formák. "...A tánc a mindennapi élet részét képezte, amelyet a kor embere nem dokumentálni, hanem élni igyekezett" – írja Pesovár Ernő említett tánctörténeti olvasókönyve előszavában Sebő Fe­renc, és valóban, Novák Ferenc úgy varázsolja elénk a több évszázados táncos múltat – az új táncstílusról, (ide tartozik a csárdás és a verbunk) most nem szólunk –, hogy az élővé válik. Tananyag lehetne, aminek éppen úgy hozzá kellene tartoznia az általános műveltséghez, mint a magyar irodalomnak, képzőművészetnek, zenének, építészetnek.