Mielőtt félreértenének, tisztázzuk, a megszólítás nem népieskedés, nem is utólagos közvetlenkedés vagy álönfeledtség eredménye, hanem... De ennek története van.
Jó negyvenhárom esztendeje, amikor először találkozhattam süvölvény újságíró koromban Haszmann Pál tanító úrral, már beindult a lapban a kezdetek egyik fontos sorozata (amelyet talán össze is lehetne, össze is kellene gyűjteni és kötetben is újra kiadni, megérné!), a Régi jó oskolamesterek. Csiki László néhai barátunk és Farkas Árpád indította, majd magam is bekapcsolódtam. Az elsők között szerepelt Haszmann Pál is. A csernátoni kúria asztalánál a pohárkában gyöngyöző pálinkát, majd vendéglátómat félrehajtott fejjel hosszan elnézegetve, segítségét kértem, jobban ismeri nálunk a "tanító úr" pályatársait, tudja "Pali bácsi", kikről lehetne még írni a sorozatban. Koccintottunk, ittunk. "No, ide figyelj, ecsém, én neked mától fogva Pali bátyád vagyok, nem tanító úr, és nem is Pali bácsi. Punktum! Elvégre székelyek vagyunk. No csak azért!" És csippentett a szemével. Kedélyes, melengető, bátorító mosolya halálomig elkísér. Ezt a mosolyt a kor pirosra festett hazudós esztendőinek megpróbáltatásai sem törölhették le az arcáról, megtartó kedélyének mintegy emblémája volt. Mosolygott ellenségein, mosolygott irigyein, a gáncsoskodókon, és gyűjtötte szűkebb pátriája népművészetének emlékeit, megalapozva a csernátoni tájmúzeum gyűjteményét. Tudta, mindenképpen nyomot hagyunk az időben, életünkkel is, tárgyainkkal is. S rajtunk is múlik, hogy milyen nyomot. Ő tanított, faluja nemzedékeinek sorát nevelte fel, s okított írni, olvasni, számolni, s nem utolsósorban becsületre, és fáradhatatlanul, kitartóan gyűjtögette a haldokló székely népművészet tárgyi emlékeit, ugyanakkor a gépeket is, egy lassan elmúló korszak gazdaéletének tanúit, a gépmatuzsálemeket, az első gépeket. És munkájához méltó utódokat is nevelt. Élete nem volt könnyű a huszadik században, a kitelepítések, menekülések, világégések századában, kérdezhetnénk: kinek volt az?!
Későbben, amikor már úgy jártam Hozzá, mintha hazamennék, biztattam, írná meg emlékezéseit, biztosan nem lenne tanulság nélkül való mindaz, ami Vele történt. Kiderült, már nekikezdett, csak nehezen megy, magáról kell beszélni, s ő csak beszélni szeret, ha nem is magáról, de írni... És mosolygott. Ezt, ezt a mosolyt kellett volna eltanulnunk tőle, s a hitet, ami abban gyökerezett, hogy tenni kell a dolgunkat, hiszen addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
