Csomagszelvényt töltök ki a csíkszeredai postán. Nézem a bonyolult román szöveget, próbálok eligazodni rajta. Valóságos vizsgalap. Közben csomagot vesznek ki és adnak be a soron következők. Most épp román nyelven folyik a társalgás az ügyfél és a postai alkalmazott között. Mindketten románok, a többségi nemzethez tartoznak.
Aztán magyarul tudakolózik egy hölgy. A postai alkalmazott románul kérdez rá, valószínű, nem tud magyarul, mire a hölgy is románra fordítja. Utána felváltva románok és magyarok érkeznek az ablakhoz, de az eset mindvégig ismétlődik. Nemsokára már a havi telefonszámlát egyenlítem ki a másik postahivatalnál. Többségben magyarok állunk a sorban, de egy-két román nyelvű társ is akad. Az ablaknál mindenki anyanyelvén kezdi az ügyintézést, a román románul, a magyar magyarul, de a válasz minden esetben csak román. Aztán innen az utam a Kauflandhoz vezet, ahol a pénztárnál egy kedves hölgy, bár tudja, hogy magyar vagyok, románul mondja be a fizetendő összeget. Majd kellemes napot kíván, ugyancsak románul.
De mi itt a gond!?
A csomagszelvényt kitöltöttem, és a csomagot átadtam a postai alkalmazottnak. A telefontartozásom egyenlítettem, a Kauflandban vásároltakat pedig kifizettem. Tettem mindezt különösebb nehézség nélkül, hiszen értem és beszélem is a román nyelvet. A kiszolgáló személyzet sem udvariatlankodott velem, sőt, a legudvariasabb módon viselkedett. Akkor hát mi itt a kifogás?! – teszem fel ismét a kérdést.
Gondolatok sokasága kavarog a fejemben, érvek és ellenérvek feszülnek egymásnak. Akaratlanul is nyelvi csatának lettem az alanya. Az egyik oldalon az állam nyelve a hivatalos, a másik oldalon a magyar vívja egyenlőtlen harcát. A hivatalos az ország 237 502 négyzetkilométert kitevő területének minden négyzetméterén otthon van. A nemhivatalos, jelen esetben a magyar, csak a székelyek lakta megyékben és Erdély szórványszigeteiben van még otthon, de ott is csak egymás között. A hivatalos megjelenésével feltétel nélkül visszavonul, és átadja helyét a mindenki által ismert román nyelvnek.
Mi lenne, kockáztatom meg a kérdést, ha a hivatalos megjelenése nem járna a nemhivatalos kiszorításával? Magyarán, ha a csak románul beszélő alkalmazottak értenék is és beszélnék is a mi nyelvünket? Csupán azért, hogy mi is otthon érezhessük magunkat azon a tájon, ahol több mint ezer éve ez a nyelv járja. Ha nem, akkor lassan vendégekké silányulunk azon a földön, amelynek még pillanatnyilag gazdái vagyunk.
A nap mint nap újabb és újabb nyelvi pozíciókat elfoglaló román honfitársainkat nem hibáztatom azért, mert csak románul szólnak hozzám. Ők egy olyan oktatási rendszernek az áldozatai, amely szerint jövevényként és a román nép elnyomóiként épülünk be a generációk tudatába. Nagyjainkról legfentebb az utcanevekből szereznek tudomást, történelmünk fehér folt számukra, csak arról tanulnak, ami szétválaszt, és nem arról, ami összeköt bennünket.
Amint mondtam, nem haragszom a postai alkalmazottakra és a pénztáros hölgyre, amiért csak románul szóltak hozzám. Ők nem hibásak ezért. Haragszom viszont a mindenkori politikusokra, románokra és magyarokra egyaránt, akik ezt a helyzetet előidézték, és vajmi keveset tettek és tesznek azért, hogy végre egymás tiszteletére neveljék a felnövekvő generációkat.
Csak annyit óhajtunk, hogy román honfitársainkhoz hasonlóan mi is otthon érezhessük magunkat szülőföldünkön.
Beder Tibor
