Sokszor vagyunk gyengék, hiúk, bűnösek vagy egyszerűen csak emberek, gyarlók. Amikor a létbizonytalanság fojtogat, amikor azt látjuk, egyre nehezebben élünk, amikor nem tudjuk, mi vár ránk holnap, amikor gondot jelent ama mindennapi kenyér előteremtése is – akkor bizony nehéz hitben maradni. Vagy éppen itthon maradni, nem engedni a csábításnak, nem venni a hátizsákot és az útlevelet, hanem szülőhelyünkön keresni megélhetést, boldogulást. Csoda kell ehhez is, s talán nem is oly kicsi.
És nehéz higgadtnak, bölcsnek lenni akkor, amikor kampány van. Amikor a versengés hevében egymásnak esnek pártok és jelöltek, amikor e hangzavarban igaz és igaztalan vádak röpködnek, különböző tervek, eszközök között kell választani, vagy éppen a közösségért érzett felelősséget, a tenni akarást kell megkülönböztetni az önös érdekek hajszolásától – hát nem könnyebb elfordulni, visszavonulni, hagyni, hadd döntsenek mások?
Aggódóan nézzük, amint a bukaresti politikai játszmák nyomán hatalomra került új kormány képviselői zsigeri nacionalizmusból vagy "csupán" választási érdekekből szerre fosztanának meg bennünket megszerzett jogainktól: korlátoznák a magyar nyelvű oktatás lehetőségét – mint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyében látjuk –, vagy éppen feldarabolnák Székelyföldet – mint a régiósítási tervükből kiderül. Megtehetik ezt? Miként tudnánk ezt megakadályozni? Aggódóan kérdezzük, mert azt látjuk, vezetőink egyelőre sokkal inkább az egymás elleni harccal vannak elfoglalva.
Pünkösd van, higgyünk a csodában. De vajon tudunk-e úgy várakozni, miként a tanítványok, kik "mindnyájan egy akarattal együtt valának"?