Mindez azért is fontos, mert – a voksolás kimenetelétől függetlenül – a különböző alakulatok színeiben mandátumhoz jutó választottjainknak az önkormányzati testületekben együtt kell majd működniük településük ügyes-bajos dolgainak rendezésében.
E viszonylagos csend, persze, az érdektelenségnek is betudható. Sokan nem hisznek már senkinek, úgy érzik, elegük lett az ígéretekből, a politikusok acsarkodásából – az elhúzódó gazdasági válság, a megszorítások, a létbizonytalanság kedvét szegte a választópolgároknak, nem csoda hát, ha többen mondják, nincs is értelme az urnák elé járulni, úgysem változik semmi.
Talán ez az általános kiábrándultság a különféle tisztségekre pályázók legnagyobb ellenfele is. Az elmúlt hetekben azt kellett bizonyítaniuk, rászolgáltak a közösség bizalmára, vagy hogy képesek visszaadni a reményt. A legváltozatosabb módszerekhez folyamodtak hát: a már tisztségben levő, újabb mandátumra pályázó város-, községgazdák eredményeiket próbálták felmutatni, avatóünnepségeket, különféle rendezvényeket szerveztek, kihívóik pedig a változás szükségességét hangsúlyozták, megpróbálták számon kérni a vezetők ígéreteit. Láttunk ötletes kampányfogásokat, találkoztunk kevésbé elegáns próbálkozásokkal – hogy mindezek mennyire mozgósítják a lakosságot, mennyire vonzzák a szavazóurnákhoz, az vasárnap derül ki.
Mindenesetre, azt jó tudnunk mindannyiunknak, reménykedőknek és elkeseredetteknek egyaránt: részvételi aránytól, esetleges távolmaradásunktól függetlenül június 10-e után úgyis lesznek régi vagy új vezetői településünknek, térségünknek. Hogy milyenek, az rajtunk is múlik. Megpróbálunk-e önmagáról gondoskodni tudó közösség tagjaiként beleszólni a bennünket érintő döntésekbe – hogy majd utólag tiszta lelkiismerettel számon kérhessük azokat, akiket támogattunk –, vagy pedig hagyjuk, hogy mások vá­lasszanak vezetőt számunkra?