...Bartha János, Zelenák József, jómagam, és Keresztes László, aki igazi jó tanítóként évek hosszú során át kiépített egy nagyon szerteágazó kapcsolatrendszert iskolánk és a Kárpát-medence számos iskolája, tanulói és tanárai között, bizonyítva és erősítve a régióban élő magyarság egymáshoz való ragaszkodását. Megpróbálom leírni, hogy mit is tapasztaltunk ezen az úton.
Hódmezővásárhelyen, a Tisza partján régi és új barátaink vártak. A találkozást leírni nem lehet, de a „hogyant” éjféltájban messze hangzó énekünk bizonyította. Reggel alapítványunk nevében megkoszorúztuk Nagy György egykoron jeles, tudományosan munkálkodó mikós vén diák sírját. Meglátogattuk a gyönyörű városházát és a Bethlen Gábor Református Kollé­giumot, benne az erdélyi magyar falvak névsorát tartalmazó táblákat, és egy működő fazekasműhelyt – a múlt században még 400 volt...
Aztán tovább indultunk Szerbia felé. Szabadka gyönyörű, magyar szecessziós stílusú városházában elámultunk a díszterem szépségén, Róth Miksa csodálatos ólomüveg ablakain, amelyek a magyar történelemről tanúskodnak Árpádtól Kossuthig. Különben az egész tágas főtér lenyűgöző, közepén a szökőkúttal. Itt találkoztunk a helyben szolgáló református lelkésznővel, aki elmondta, hogy az idén hét gyermek konfirmált – nem nagy szám, de azért örvendetes... Megnéztük a múzeumot, benne az Osztrák–Magyar Monarchia Szent István csatahajójáról készült képekkel és egyebekkel.  Részt vettünk a vegyészeti technológiai iskola ballagási ünnepségén is: 12 osztály végzett, szerb és magyar beszéd hangzott el, az igazgatónő a 950 lelkes iskolában magyar, de a tanulók nagy többsége szerb és horvát. A tanárok meleg szeretettel vettek körül minket, mintha régen ismernénk egymást. Délután az ifjak a város központjában együtt örvendeztek, este volt a bankett, ahol a magyar diákok külön teremben, igen jó kedvvel ropták a csárdást. Elbeszélgettem egy Attila nevű tanárral is, akinek hat gyermeke van, öt fiú és egy lány. Ő mondta, hogy „nem zászlót kellene lobogtatni az udvaron, hanem pelenkát”. Micsoda arany- üzenet nekünk, magyaroknak!
Május 31-én indultunk délvidéki körútra. Elkísért bennünket három tanár, hogy minél többet lássunk. Megálltunk a dicső 1848-as szabadságharc kaponyai emlékművénél, Zom­bor­ban a megyeházán rácsodálkoztunk a zentai csatát ábrázoló óriási festményre. A Bács­kában található középkori várrom maradványaiban is elbűvölő, restaurálását a magyar kormány elkezdte, de lassan halad.
Újvidék városról csak szépet lehet írni. Úgy eszembe jutott a régi dicsőségünk, hol is van? Pétervárad hatalmas várát – 1200 hektáron terül el, szemmel be sem fogni – szépen rendbe tették, innen egy kis kitérővel az egész  várost és a Dunát is látni lehet. A bácskai föld kitűnő, a búza-, napraforgó-, szőlő- stb. táblák gyönyörűek. A tanárok és tisztviselők fizetésüket is ebből próbálják pótolni, egyiküknek mogyorófa-, másikuknak akácfaültetvénye van...
Visszafelé, Kiskunhalasra június 1-jén indultunk, a neves Bibó István-iskola volt és jelenlegi igazgatói, tanárai vártak. Nagy élmény volt látni, hogy 2010-ben a Székely Mikó Alapítvány által adományozott kis székely kapu milyen becsben áll: a végzős diákok alatta ballagnak ki az életbe, jelképesen... Megláto­gattuk a Református Kollé­giumot, a könyvtárat, a híres csipkemúzeumot és a városi múzeumot, ahol Thorma János (1870–1937) Petőfit és a 13 aradi vértanút ábrázoló két óriási festményét is megcsodálhattuk.
Összefoglalva mindent, emlékezetes út volt. Mi vittük a biztatást, hogy ne féljetek, mert ez idáig megmaradtunk, és a jövőre nézve úgy vélem, hogy nagy gondjainkban azért „valamit a Jó Istenre is kell bízni”. Ezen felül a mi szép városunkról üzenettel is jelentkeztünk: református és római katolikus egyházaink történetéről és Sepsiszentgyörgy sporttörténetéről vittünk könyveket. Tudatosítani, hogy összetartozunk, nagy öröm, köszönjük százszorosan fogadtatásunkat!

INCZE SÁNDOR
nyugalmazott református esperes