A tájékozatlan kislányt röviden megnyugtatták, de én sokkal többet is elmondtam volna: hogy azért tudunk magyarul, mert mi is olyan magyarok vagyunk, mint ti, ugyanaz a szép anyanyelvünk, történelmünk, kultúránk, ugyanazokat a nemzeti szimbólumokat tiszteljük, csak egy igaz­ságtalan békediktátumnak köszönhetjük, hogy 1920 óta más országban élünk a saját szülőföldünkön. Elmondtam volna azt is, hogy miért vagyunk mi székelymagyarok...
Tudtuk, hogy a Rákosi–Kádár korszakban, a kommunizmus idején tabu volt az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági magyarokról beszélni, de az új rendszerben ez megbocsáthatatlan. Arra lehet belőle következtetni, hogy anyaországunkban a történelem tanítása meglehetősen hiányos. Nem az a diák hibás, aki ilyent kérdez, hanem elsősorban az oktatási minisztérium, mert a tankönyvek alig írnak az elszakított nagyszámú magyarságról, és a tanárok magukra vannak utalva. Hibás a szülő is, akinek kötelessége lenne erről a fontos kérdésről is felvilágosítani gyermekét, és hibás a sajtó nyilvánossága is, amelyben szintén elég kis helyet foglal el az elcsatolt területeken élők sorsa. Gyakrabban kellene mondani, hogy nem vagyunk sem románok, sem szerbek, sem szlovákok, sem ukránok, ahogy sokan tudatlanságukban nevezni szoktak. A lehetőség adott, csak élni kell vele – csak így tudatosíthatjuk széles körben, hogy egy nemzethez tartozunk. Sajnos, a nemzetpusztító politika a rendszerváltás után is folytatódott, a magyarországi baloldali pártokat vajmi kevéssé érdekelte a mi helyzetünk, de remélem, hogy a jelenlegi kormány meg tudja változtatni ezt a szemléletet, és akkor majd az anyaországi vendégeink sem ezt kérdezik, hanem örvendeni fognak az összetartozásunknak.

Kovács Gyula, Sepsiszentgyörgy