Az előadótérbe belépve eltűnt körülöttünk az ódon kultúrterem, látomásszerű jelenetek sorjáztak egymás után. A darab tükröt mutatott a mai ember, a mai (hazai) társadalom összes gondjára-bajára. A méltóságát veszített férfi és nő, az elértéktelenedett emberi kapcsolatok, a megélhetési gondok, az elvándorlás, a tanulás/tanítás be­csü­letének elvesztése mind-mind szíven ütő, fájdalmas valóság. A gyermek – az élet legnagyobb ajándéka – nem kívánt, elhanyagolt, kiszolgáltatott. A végén a csend döbbenetes. Ezek lennénk mi. Hagy­juk?! Akik pedig mindezt bemutatták: az Osonó diákszínjátszói. Fiatalok, fegyelmezettek, tehetségesek. Gratulálunk és köszönjük! Jó lenne többet tudni róluk – értékes, értékőrző emberek ők, példaképek lehetnének.
KOVÁTS TERÉZ, Sep­siszentgyörgy. Azokhoz az ismeretlen barátaimhoz szólok, akik ítélkeztek felettem, miután a június 8-ai Há­romszékben megjelent egy fénykép, amelyen egy nagyon régi ismerősömmel, M. G.-vel szerepelek mint szupernagyi. Az előzményekhez tartozik, hogy a román ajkú, a helyi közösség iránt elkötelezett fiatalember négy évvel ezelőtt megkérdezte, hogy vajon nyer-e a választásokon. Azóta többször találkoztam vele, legutóbb az idei városnapokon be­szél­get­tünk a Hárit-sátor­ban, ahol nagyon jó vegyes csapat alakult ki. Ezúttal – többek között – azt is megkérdezte, hogy vajon lehetne-e alpolgármester? Azt válaszoltam, hogy ő is, én is, más is lehetne, ha megnyeri azt a helyet a választásokon. Erre fel, biztatásként – hangsúlyozom: nem támogatásként – készítettünk egy közös fényképet. Ezt értették félre nagyon sokan – mert bár az a véleményem, hogy nem a pártot kell nézni, hanem az embert, annyira nem vagyok vak, hogy ne lássam, kit kell támogatni, és minden felkérés nélkül is kampányoltam eleget A. Á.-nak.
HUSZÁR SZILAMÉR, Sepsiszent­györgy.  Vandál figurák bástyaként döntöttek sakkasztalokat a közelmúltban átadott Gyöngy­virág utcai parkban (képünk).