És ha már Gyulán voltam, az Almássy-kastély hatalmas kertjében meghúzódtam az Erkel fája mellé (álltam volna lombja alá, de az a magyar nemzet sorsára jutott, elválasztották törzsétől, feldarabolták, mint az anyaország határain túli magyarságot) – jobb helyet nem is választhattam volna –, hónom alatt egy köteg újsággal. Hadd lássam – gondoltam –, hogyan emlékeznek az anyaországiak a határokon túlra szakadt magyarokra. Olvastam azokban a lapokban mindenről, a Magyar golgotáról... az államhatárok által elválasztott magyarok közötti szolidaritásról... a nemzet életösztönének megnyilvánulásáról... – mondom, mindenről. Amit viszont hiányoltam, és ami kétségbe vonja a fenti megfogalmazások őszinte forrásból való fakadását, az a határokon túl élő sportolók elhallgatása. Most, az olimpia évében is. (Egyébként nem újdonság a határokon túli sportolók körüli síri csend, emlékezzenek csak az újkori olimpiák centenáriumát – az 1996-os atlantai olimpiát – megelőző írásokra, olimpiai előzetesekre, melyek sem az anyaországi, sem az illető országok sajtótermékeiben egy sort, de még egy szót sem írtak a Romá­niában, Szerbiában, Horvátországban, Szlo­véniában, Szlová­kiá­ban, Ukrajnában élő magyar ajkú sportolókról –, az anyaországi sajtó, mert nem Magyarország éremgyűjteményét gazdagították, az illető országok sajtótermékei, mert magyar nemzetiségűeknek tekintették őket...) Isten bizony, azt reméltem, hogy ma, azaz június 4-én, az összetartozás jegyében megnyílik az anyaországiak szíve, lelke, s végre maguk mögött hagyva, a feledés homályába taszítva a szocializmusban meggyúrt, megformált nemzeti érzelmet, ha lehet azt egyáltalán nemzeti érzelemnek tekinteni, hiszen a fiatal generációnak nem tanították, hogy élnek magyarok az országhatárokon túl is, és elárasztják a ma embereinek tudatát a szép, elismerő, az összetartozást megerősítő szavak özönével a sportéletben is.
Csalódnom kellett. Maradtam a korábbi – akkor még nem döngették a nemzeti összetartozással a falakat, kapukat – szép emlékekkel, mint Lipták Gyula testnevelő ta­nár Dunaújvárosban rendszeresen megszer­vezett MAGYAR GYERMEKEK FEDETT PÁLYÁS ATLÉTIKAI VI­LÁGTALÁLKO­ZÓJA (résztvevők például 1993-ban: Er­délyből a Székely Mikó Kollégium, Csík­szereda, Csíkszentdomokos, Szlovákiából Dunaszerdahely, Buzita, Kárpátaljáról Nagy­dobrony, Beregszász, Técső, Bur­gen­landból Oberwart, Né­metországból Castl bei Am­berg magyar gimnáziuma, Horvát­országból Eszék, Szerbiából Kanizsa, Mora­vica, Ma­gyarországról nyolc iskola), mint a Szekeres Tamás Tatán megrendezett MAGYAROK VILÁGJÁTÉKA (az előbb felsorolt országok mind képviseltették magukat), mint a Magyarok Világszövetsége szervezésében Budapesten még 1998-ban sorra került HATÁRON TÚLI MAGYAR SPORT­CSIL­LAGOK VILÁGTALÁL­KOZÓJA (résztvevők: a fenti országok, valamint az Egye­sült Államok, Ausztrália neves magyar sportolói). Mindhárom rendezvény sajnos a voltak sorába került. De mindhárom bizonyítja, hogy sporttéren is élt, él az összetartozás gondolata. Csak fel kellene karolni, támogatni. Igen, felkarolni, támogatni, az ilyen nemes rendezvények mellett újakat szervezni, hogy ily módon is kiálljunk a határon túli magyarok mellett, hogy még véletlenül se tudják nyomtalanul felszippantani, asszimilálni őket a különböző országok nemzeti többségei.
Hadd tegyek egy kis kitérőt, hiszen az olimpiai játékok évében járunk. Magyar­ország olimpiai éremgyűjteménye: 160 arany-, 144 ezüst- és 164 bronzérem, ez pedig a nemzetek rangsorában az előkelő 8. helyet biztosítja. S ha most sebtében vetek egy pillantást a határokon túl élő magyar ajkú sportolók – mintegy 471 olimpiai résztvevő – gyűjteményére, az így fest: 18–29–35. A két számsor összeadva 178–173–199, ez pedig a nemzetek rangsorában az igen előkelő 6. helyhez jogosítaná a magyarokat. 471 határon túli magyar ajkú olimpiai versenyző – nincs köztük a Bán­ságban született, eredetileg Jánosnak keresztelt Johny Weismüller –, olyan sportcsillagokkal, mint a négyszeres olimpiai bajnok és egyszeres ezüstérmes Szabó Katalin, a kétszeres olimpiai aranyérmes Balázs Jolán, a kézilabdázó Birtalan Ist­ván, Kicsid Gábor, Boros József, az atléta Silay Ilona, Szabó Gabriella, a súlyemelő Tasnádi István, az úszó Lung Noémi, a vívó Orbán Olga, Jencsik Katalin, Gyulai Ilona, Szabóné Lázár Réka, Weber Kosztó Mónika, Szabó Vilmos, Orosz Rozália, az evezős Horváth Ilona, a birkózó Simon László, Horváth Ferenc, a tornász Éberle Emília, a felvidéki Torma Gyula, Divin Károly, Kucsma Éva, Bugár Imre, Risz­dorfer Mihály és Richárd, Tarr György, a délvidéki Mester Gyula, Horváth István, Törtei József, Szeles Mónika, a kárpátaljai Beca József, Szabó József, az ausztriai Hunyady Emese, Plankné Szabó Herma, az ausztráliai Balogh Zsuzsa, az amerikai Király Károly, Sőni Rebeka, Vitéz György, Francia Zsuzsanna, Pesthy Pál, Zimonyi Róbert... és még nem is soroltam fel az összes olimpiai érmest, a világ- és Európa-bajnokságok résztvevőiről most nem is beszélek. Ha ezeknek megadatott volna az a lehetőség, hogy nemzetük színeiben szerepeljenek… Erősen fenn járna a magyar sport csillaga a csillagos égen. Erősen fenn járna.
Tudom, lehet játszani a számokkal és könnyű is. Ábrándozás az egész. Ábrándozás egy valóban élő, működő összetartozásról. De meggyőződésem, összehozható, kivitelezhető minden területen – tudomány, irodalom, népköltészet, sport... – egy jól működő összetartozás, ha nyíltak, befogadóak, tárgyalókészek, tenni akarók tudunk lenni minden időben.
                                                                        *
Csütörtökön (június 28-án) a Nemzeti Sportot lapozgatva kellemes meglepetésben részesültem. A nemzet sportlapja olimpiai sorozatában ezt olvasni: Erdélyi magyar lett az amerikai olimpia legjobbja. Természe­tesen az 1984-es Los Angeles-i olimpiáról van szó és a zágoni Szabó Katalinról.