Elkeseredetten fordult lapunkhoz Horváth Vencelné Márk Zita: a testvére által a Székely Nemzeti Múzeumnak ajándékozott kutyabőrt, a Márk család 1591-ben keltezett nemesi levelét követelné vissza – azért így, mert az adományról is a sajtóból értesült.
Nagyon fájlalja, hogy a családját érintő döntésből kimaradt, és felhívja a figyelmet arra, hogy van örökös: ő maga, három gyermeke (közöttük egy már felnőtt férfisarj) és három unokája (közülük két fiúgyermek), akiket ilyen módon kisemmiztek az értékes örökségből. Horváth Zita családi tragédiának tekinti a történteket, és egy másik leszármazottat, a székelyudvarhelyi Ambrusné Márk Zsuzsa Emesét, a nemzetségtalálkozó főszervezőjét vádolja azzal, hogy behálózta az agglegény Márk Zoltánt, és kitalált egy nem létező „házszabályt” a kutyabőr átörökítéséről azzal a szándékkal, hogy saját unokájának juttassa azt; később azonban meghátrált, mert Horváthné kijelentette, hogy akár jogi úton is érvényt szerez igazának. Bátyját azonban többedmagával könyörögve sem tudta meggyőzni arról, hogy a „szent ereklye” helye a szekrényben, ahol már 421 éve őrzik „a Márk nemzetség és székely népünk iránt érzett kötelesség teljes tudatában”, és ahol egy ma is életerős és egyre népesebb székely család „szent feladatának” tekinti ezt. Márk Zoltán „kétségbeejtően felelőtlen és elkapkodott” adományát húga Tamás Sándor megyeitanács-elnök és Vargha Mihály múzeumigazgató belátásában bízva szeretné visszaszerezni: arra kéri az intézmény fenntartóját és vezetőjét, hogy ne csak szakmai, hanem érzelmi oldalát is mérlegeljék az ügynek, és egyúttal egész családja nevében megígéri, hogy bármilyen tudományos munka vagy rendezvény számára rendelkezésre fogják bocsátani a ritka értékű kutyabőrt.
