Mózes László
Magyarázhatjuk reggeltől estig a mostani gyatra érettségi eredményeket, keresgélhetjük a bukás okait – Háromszéken a diákok 32,4 százaléka vizsgázott sikeresen –, hibáztathatunk rendszert, pedagógust, családot, diákot, reménykedhetünk majdani reformban, differenciált vizsgában, ettől a tények nem változnak: a jelenlegi elbírálási kritériumokat figyelembe véve az alma mater falai közül kilépő fiatalok elméleti felkészültsége – különösen a szaklíceumokból távozóké – igen alacsony.
Persze, nem birkózhat meg minden diák azonos szinten a matematikával, más tantárgyakkal, s ha mégoly nehéz az érettségi, fiataljaink azért is járnak iskolába, hogy ötödiktől a tizenkettedik osztályig a végső megmérettetésre készülve, valahogy csak legyűrjék – bár az átmenő jegy határvonalán – a záróvizsgát. Egy hatos érettségi általános még akkor sem tűnik túlzottan embertelen elvárásnak, ha valaki éppen nem készül egyetemre, csak jó mesterember szeretne lenni. A mostani játékszabályok szerint ugyanis érettségiznie kell minden végzősnek, arról pedig egyelőre csak elmélkedni lehet, hogy milyen lenne, ha éppen nem így lenne.
Most megbukott fiataljainknak jó esetben nyolc, szűkösebben számolva három-négy év mindenképp a rendelkezésükre állt, hogy a kötelező tantárgyakkal való ismerkedés mellett azt is megtanulják, vannak az életben feladatok, melyeket – tetszik vagy nem – valahogyan csak el kell végezni. Hiszen nem ölthet tömeges méretet egy lazázásra épülő mentalitás, miszerint ma nem tanulok a nyolcadikos záróvizsgára, holnap nem készülök az érettségire, holnapután pedig nem végzek el más természetű – mondjuk: munkahelyi – feladatot. Eközben persze szó nincs arról, hogy ne lenne társadalmi együttérzés a most sikertelen diákokkal szemben, például Böjte Csaba ferences szerzetes nyílt levelet fogalmazott meg, szolidarizálva az érettségin megbukottakkal. „Nekem fáj az a mérhetetlen kudarc – írja –, mely a szárnyát bontogató generációinkat a legsebezhetőbb életkorukban éri! Nem szabad olyan csatába belevinni katonát, melynek megvívására nem képeztük ki! Miért engedtük át a diákokat első, második vagy tizenkettedik osztályban matematikából vagy bármilyen más tantárgyból, ha az a tudás nem teszi őket képessé egy érettségi diploma megszerzésére? Hazudtunk a gyerekeknek éveken keresztül átmenő jegyekkel, hogy a végén kiderüljön, tudásuk semmit sem ér?”
Vég nélküli tehát a kérdések sora. Talán az a felvetés is megfogalmazható: megengedheti-e magának a kisebbségi sorsban lélegző, önrendelkezés után áhítozó Háromszék, Székelyföld közössége a mostanihoz hasonló, tömeges „éretlenséget”?
