Én tudom, hogy az erdélyi románságnak az volt a véleménye az Osztrák–Magyar Monarchiáról, hogy az elnyomja a kisebbségeket, annak államfői azonban mind ismerték a területükön élő nemzetiségek nyelvét. Országunkról azt tartják, demokratikusabb berendezkedésű annál, ebben tehát több jogunk illetne meg bennünket, mint egy elnyomó Monarchiában, melyben a polgárok anyanyelvünkön szólhattak az állam vezetőihez.
A tárgyra térve: megdöbbenéssel értesültem arról, hogy az államosított egyházi ingatlanokat visszaszolgáltató bizottság három tagját a Székely Mikó Kollégium visszaadása miatt elítélték.
Azért is szólok hozzá és tiltakozom e végzés ellen, mert kezdetben, amikor a tisztázás még polgári perként indult, a református püspökség érdekeit megbízott ügyvédként én védtem, tehát behatóan ismerem a dolgokat. Még konkrétabban meg azért, mert amikor a büntetőper beindult, megbízóimnak az volt a kívánsága, közöljem: ők egyetértenek akár az ügy büntetőjogi kivizsgálásával is, ezért bármilyen igazságszolgáltatás elé hajlandóak odaállni, mert tudják, hogy ártatlanok, mi több, tőlük az ingatlant vissza nem vehetik. Én ezt el is mondtam a bíróságon. Mi tehát hozzájárultunk ahhoz, hogy a polgári pert függesszék fel, amíg a büntetőper véget nem ér. Nyilván azért, mert abszolút biztosak voltunk abban – én szakmailag külön is –, hogy annak olyan kimenetele nem lehet, amilyen mégis lett. Sem azt nem hittem volna, hogy valakit a bizottságból elítélhetnek, sem azt, hogy a jogosan visszaszármaztatott Székely Mikó Kollégiumot újból államosítani fogják. Ha a leghalványabb gyanú élt volna bennem, hogy ez megtörténhet, már akkor legalább formálisan tiltakozom a polgári per leállítása ellen. De mi nem ezt tettük, hanem beleegyeztünk, hogy mindenkit, akinek az ügyhöz köze volt, büntetőjogilag is vizsgáljanak ki, mert nem féltünk az igazságtól akkor sem, miként nem félünk ma sem.
A magam szempontjából részvételemet az első perben „meg is hálálták”, mert rövid időn belül ellenem is büntetőpert kezdeményeztek, melybe az ellenfelet védő kollégám is besegített. Nyilván az volt a cél, hogy valahogyan eltávolítsanak az útból. Feltevődött ugyanis a büntetőeljárás során a kérdés: ki építette a Székely Mikó Kollégiumot. Az ellenfél azt állította, hogy a „lakosság”, azaz az ingatlan tulajdonjoga annak mai megfelelőjét, a helyhatóságot, azon keresztül az államot illeti meg. Mi ezzel szemben azt bizonyítottuk, hogy azt végső soron az egyház építette, a kifogásolt passzus – „Rikán túli közösségek” – pedig tulajdonképpen egyházi szervezeteket jelent, amiként mi azt fordításunkban értelmeztük is. Nem vitatjuk persze, hogy a polgárság is hozzájárult, de nem az államnak, hanem az egyháznak szánta adományait. Így kerültem be magam is felje­len­tés nyomán ugyanabba a dosszi­é­ba. Szerencsémre az Országos Korrupcióellenes Ügyészségtől a vizsgálat e részét lefolytató személy megértette, mi a tényállás, és felmentettek. Meg kell jegyeznem, hogy az egyházi vezetők és a személyem elleni büntetőeljárást megszüntették, ami persze nem vigasz az egyháznak és a magyar közösségnek, hogy az iskolát csak sikerült elkobozniuk.
No de visszatérve: mi valamennyien tudtuk, itt bűncselekményről a bizottság részéről sem lehet szó, legalábbis ha a törvény szándékait és indítékait nézzük, mert formai hibát ürügyként persze biztosan mindig fel lehet hozni, de érdemi hiba esete itt nem foroghat fenn.
Én persze tisztában vagyok azzal, hogy nem az államelnök dolga, milyen ítéleteket hoz az igazságszolgáltatás. Az utóbbi idők történései azonban meggyőztek arról, ha valami olyasmit akarnak elérni, aminek eldöntése különben az igaz­ságszolgáltatásra tartozik, akkor szükség esetén akár a törvényeket is megváltoztatják, hogy akaratukat az igazságszolgáltatáson keresztül is érvényre juttassák. És ezért fordulok most Önhöz. Meggyőződésem, oda hathat, hogy e jogtalanul elvett épületet visszajuttassák jogos tulajdonosának. Mondom ezt annak ellenére, hogy megtapasztaltam magam is, Romániában, főleg azon a vidéken, ahol letárgyalták az ügyet, a Buzăui Bíróságon, ha magyar vagy Kovászna megyei kérdés kerül terítékre és az ember ezeket taglalja, olyan, mintha a falaknak beszélne. Az ún. Albert Álmos-féle ügyben megtapasztaltam, hogy amit én mondtam, meg sem hallgatták, nem is válaszoltak rá – miként azt nemcsak én, hanem a strasbourgi Euró­pai Emberjogi Bíróság is megállapította, mely végül védencemet felmentette, és elégtételt szolgáltatott neki, megsemmisítve a buzăui és bákói elmarasztaló ítéletet.
Közkeletű vélekedés volt 1989 előtt, hogy „a puliszka nem robban”. Az erdélyi magyarságról is el lehet mondani, hogy nagyon sok mindent eltűrt mind ez ideig. Nekem ma azonban az a meggyőződésem, hogy a pohár kezd betelni. Ha eddigi sérelmeinkhez hozzáadjuk, hogy most még iskoláinkat is elvehetik, méghozzá jogtalanul, akkor ennek előbb-utóbb – és ezt komolyan állítom – olyan eredménye lehet, amit senki sem kíván, mert nem kívánhat. Ha ilyet ugyanis megtesz a hatalom – mert jól látható, nem egyedül az igazságszolgáltatás felelős a történtekért, amint kiviláglik abból, hogy az ítélet rögtön a kormányváltás után született meg –, akkor olyan következményekkel kell számolnia, amelyekben eddig nem volt része.

Tisztelettel
ROZSNYAI SÁNDOR jogász,
a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara
tanácsának tagja, volt dékánja