Csak azért ment a bűzgödörhöz, mert a közeli börtön parancsnoka azt feltételezte a fogházban kitört hasmenésjárvány miatt, hogy a szanaszét dobált állati tetemeket, az elhullott lovak húsát eszik a jeges ár miatti gátépítéshez kirendelt női rabok.

Az orvosi rendelőben volt a község egyetlen telefonja, onnan értesítette a mezőőr a hatóságot, s az orvossal ott strázsált a lelet mellett, amíg megérkeztek a helyszínelők.

Az orvos gumikesztyűt akart húzni, de a láthatóan évek óta nem használt tárgy összetapadt, bárhogy is fújta, nem akart kéz formájú lenni, csak a hüvelykujj duzzadt fel, aztán olyan hangot hallatva, mintha babfőzeléket evett volna, kirepedt.

— Na, ez kifingott — mondta a mezőőr, aztán csak úgy, kesztyű nélkül akarta fölemelni a kart, de az orvos nem engedte.

— Meg kell várni a helyszínelőket.

Hétágra sütött a nap, s a szűz hó vakítóan fehérlett, szinte semmit sem lehetett látni, csak azokat a színes foltokat, amelyek majdnem teljesen befedték a kézfejet. Pontosan olyan volt az árnyalata, mint annak az anyagnak, amellyel megjelölték a kollektív gazdaságba behajtott állatokat, szerszámokat, gépeket, s az orvosnak az volt a gyanúja, hogy a kar tulajdonosa nem lehet más, mint Traian Buru elvtárs, a tartományi megbízott. Ő festett ezzel a színnel vörös csillagot a kényszeraláírók házaira is.

Nem osztotta meg gyanúját a mezőőrrel, éppen csak végiggondolta az elmúlt hetek eseményeit. A karhatalommal megerősített brigádokat, amelyek végigverték a falut, mert a tartományi párttitkár azt szerette volna, hogy ez a székhelyéhez legközelebbi település legyen az első szocialista község. És úgy időzített, hogy mindent betakarítsanak a gazdák, még egy szem krumpli se maradjon a földben, hogy ne legyen télire tartalékuk, s így azonnal kezdjék el a téeszben a munkát. Szinte még érezni lehetett az elkeseredett emberek által felgyújtott kazlak füstjét. Hallani az erőszakkal elterelt, takarmány nélkül maradt állatok bőgését, nyerítését, sivalkodását.

A doktor a kart bámulta, s észre sem vette, hogy a földútra begördül a rendőrség egérszínű Pobeda gépkocsija.

Egyenruhás vezette, de a nyomozó, kamaszképű fiatalember bőrkabátban, szőrmesapkásan szállt ki az autóból.

— Na, melyik az orvos? — kérdezte durván a két gumicsizmás, kucsmás embertől, aztán választ sem várva mondta: — Mi a szakvélemény?

— Férfi jobb karja, néhány órája lehet itt. Nincs oszlásnak indulva. A festékfoltokon lehetnek idegen ujjlenyomatok — mondta a doki.

Két nappal korábban már látta a fiatal századost. Akkor jelent meg a kultúrház falán az a vörössel felfestett mondat, amely miatt újra megszállta a községet a karhatalom. Egyszerű, nagybetűs mondat volt: NYET KOMUNIZMUS.

— Aha. Vörös festék — mondta a nyomozó, aki nem is tudott másra gondolni, csak arra a feliratra, amelynek szerzőjét még mindig kereste. — Őrmester elvtárs! — kiáltott a gépkocsi felé. — Azonnal menjen vissza a városba. Erősítést kérek, mert körbe fogjuk zárni a falut.

A Pobeda elindult, Kofu százados megmarkolta a kőkeményre fagyott kart, s a mezőőr és orvos előtt szinte ügetve indult a házak felé.

A dögkút környéke teli volt állattetemekkel, de körülöttük a klórmész miatt nem maradt meg a hó. Olyanok voltak, mint a sarkköri sziklák. A fehérségből úgy meredeztek az ég felé, mintha üzenni akarnának a mindenségnek.

A jeges ár hordaléka már befagyott, s a százados jobb lábát előrecsúsztatva tapogatta a jeget, de úgy ment, mint akit semmi sem állíthat meg, s a fagyott kart egy-egy elcsúszásnál úgy használta, mint egy síbotot. Rátá­maszkodott, egyensúlyozott vele.

A csend, a mozdulatlanság némasággal havazta be a falut, jobban hasonlított a község egy temetőre, mint arra a hajdani világra, ahonnan ilyenkor, karácsony táján szekerek sora indult a városi piac felé.

Októberben tetőzött az erőszak, aztán novemberben elvitték a papot, decemberben fegyvereket kerestek, néhány napja a felirat szerzőjét, s mert Felméri, a tanácselnök öngyilkossága is gyanús volt, szinte óránként szállta meg a kék parolisok serege a települést.

Most csend volt.

Sem ember, sem állat.

Kofu századosnál volt a hivatal egyetlen kulcsa, s mert nem akarta, hogy a tárgyi bizonyíték eltűnjön, s azt sem akarta, hogy az irodában felolvadjon, az üvegezett hirdetőbe tette. Oda, ahol hetekkel korábban még a Tüske nevet viselő, kézzel rajzolt helyi újságot olvashatták az emberek.

A hirdető egyik oldala tanulságos tanácsokat adott. Olyanokat, hogy miért kell megmosni a fejősök tőgyét, a másik fele viszont helyi bűntényekre világított rá.

A kar most éppen egy Lenin-idézetre mutatott: ,,Tanulni, tanulni, tanulni."

Kofu százados ideges volt. Nem volt telefon a hivatalban, s az orvos, akinek rendelője, lakása is ebben az épületben volt, úgy lemaradt, hogy még mindig ott csoszoghatott a jégpályává vált legelőn, s így nem volt lehetősége sem arra, hogy megtudja, vajon az egy órával korábban küldött üzenetéről hogyan döntött a tartományi vezetőség.

Aztán meghallotta az autók zaját.

Visszajött a Pobeda s mögötte a városszéli női börtön teherautója.

Dobtáras géppisztolyokkal felszerelt lányok ugráltak le, s a külső őrség egyik férfi őrmestere jelentette Kofunak, hogy húsz emberével megkezdheti a műveleti terület körülzárását.

Módszeresen álltak körül egy-egy házcsoportot, s mert az orvos azt mondta, hogy a kar egy harminc körüli férfié lehetett, az embereket beterelték a katolikus templom melletti közösségi terembe, amelyet a legényegylet felszámolása óta senki sem használt. Csak a kollektivizálás alatt nyitották ki, ide zártak egész családokat, hogy a közös gazdálkodás előnyein gondolkozzanak. A terem tele volt ürülékkel, büdös volt, mint egy elhanyagolt közvécé, s amikor összeterelték a férfiakat, a rangidős hadnagynő, egy pattanásos, szőkére festett hajú fiatalasszony kiadta a parancsot.

— Akinek hiányzik a jobb karja, lépjen elő.

Száznál több férfi szorongott a teremben, de senki sem mozdult.

— Vetkőzni! — adta ki a parancsot Kofu százados. — Meztelen felsőtesttel libasorban a kijárat felé.

Éppen csak annyi hely volt a teremben, hogy a hátukat a falnak vető géppisztolyos lányok és a nyomozó között egyesével elhaladhattak a meztelen emberek.

Senkinek sem hiányzott a karja. Nem volt közöttük az, aki a NYET KOMUNIZMUS feliratot festette.

Az orvos, amikor kiürült a terem, megkérdezte a nyomozás vezetőjét:

— Miért tetszik azt gondolni, hogy ez a kéz mázolta azt a szöveget?

— Érzem — mondta Kofu, és nem sejtette, hogy sohasem derül fény arra, ki volt az, aki azon az adventi vasárnapon feledékenységből ott hagyta karját a döglött lovak, felpuffadt tehenek halmai között.