Farcádi Botond
Afféle előrehozott államfőválasztásként élik meg a romániai politikai élet szereplői a Traian Băsescu leváltásáról szóló népszavazást, nem csoda hát, hogy talán soha nem tapasztalt durvasággal esett egymásnak a két szemben álló tábor, az államcsíny, a tolvaj, a diktátor, a semmirekellő a legenyhébb kifejezések, amiket egymás fejéhez vágnak.
A tisztségéből felfüggesztett elnök azzal vádolja a hatalomra került Szociál-Liberális Szövetséget, hogy az igazságszolgáltatást akarja ellenőrzése alá vonni, de Victor Pontáék is hasonló fegyverrel vágnak vissza: szerintük meg Băsescu mentelmi joga megőrzéséért akar minden áron a Cotroceni-palotában maradni.
Hogy e nemtelen eszközökkel folyó, már-már gyomorforgató küzdelem mennyiben érinthet bennünket, közembereket, illetve milyen hatással bírhat erdélyi magyar közösségünkre, azt egyelőre igen nehéz felmérni. Nemegyszer tapasztaltuk, hogy román politikusok önzetlen barátságára nemigen számíthatunk, amikor kisebbségi jogainkról van szó, láthattunk nem egy látványos pálfordulást olyan román pártvezérektől, akikről addig azt hittük, mégsem oly elvetemültek irányunkban, még tán némi megértést is tanúsítanak óhajaink iránt. Nem valószínű tehát, hogy a magyar ügyekhez való viszonyulás mentén lehetne állást foglalni valamelyik oldal mellett, bár kétségkívül, a Ponta–Antonescu-páros két hónapos uralgása ebben a vonatkozásban is ijesztőnek tűnik.
Mint ahogyan keresve sem találunk biztató, reménykeltő döntéseket Pontáék kormányázásának más, gazdasági-szociális intézkedései sorában sem. Semmi jelét nem adták annak, hogy bármiféle elképzelésük lenne a válság hatásainak tompítására, a gazdasági növekedés beindítására. A 25 év alattiak, illetve az 55 évesnél idősebbek alkalmazása esetén nyújtott kedvezményekről született, tegnap bejelentett döntés talán az első ilyen jellegű kezdeményezés, kérdés azonban, hogy mikor alkalmazzák azt. Tény viszont, hogy az állam alapvető intézményei ellen indított fejvesztett rohamuk nyomán a lej–euró árfolyam minden eddiginél magasabbra hágott, ami majdhogynem azonnal nyomot hagy az inflációban, a vásárlóerő romlásában, az életszínvonal csökkenésében, közvetett módon pedig potenciális befektetőket riaszthat el. Rossz ómen az is, hogy a Nemzetközi Valutaalap elhalasztotta bukaresti látogatását a népszavazás utánra.
Úgy tűnik tehát, nyernivalónk nem sok, veszítenivalónk azonban annál több ebben a vérre menő csatában. Azon viszont érdemes lenne elgondolkodnunk, az elmúlt hét-nyolc nap történéseit is szem előtt tartva, számíthatunk-e bármi jóra, ha valóban minden intézmény e mohó, hataloméhes szövetség kezébe kerül?
