E kanyargós életpályát mégis rendben, egyenesben tartotta a székely földművesi szorgalom. Az aggastyánkorú gazda évei számát meghazudtoló módon a mai napig kiveszi részét a munkából, a háztájiban gondozza a tucatnyi tehenet, az állattartás máig szívügye maradt. Hat évvel ezelőtti látogatásomkor is azt tette, amit ma: huszonvalahány évre a nyugdíjba vonulás után és a viszonylag szép összeg ellenére nem megpihenni kíván, hanem azon van, hogy – erejéhez mérten – tolja a családi gazdálkodás szekerét. Ebben a százados földművesi tradíciót követi, bár korábbi életszakaszaiban sokáig állami alkalmazott is volt. No de a nagy eseményt ne hallgassuk el, szaporodás esett a családban, amióta nem jártam náluk: fia, a „címzetes” gazda családot alapított, és azóta két kisfiúval gyarapodott a família.

Megcsonkított bitai határ
Szabó Ernő bácsinak, akárcsak hat éve, ma is van még kapnivalója a szülői jussból, Bitán a földek visszaszármaztatása kacifántosabb feladatnak bizonyult, mint máshol.
– Ma is huszonöt hektár körüli területen gazdálkodunk, ebből tíz a saját, a többi bérelt. Édesapámnak tizenöt volt, ezért is kerültünk kuláklistára annak idején, de még örököltem öt hektárt édesanyám első unokatestvérétől, aki öregkorára megvakult, s akit haláláig szegény édesanyám, aztán a feleségem gondozott. A kilencvenes évek elején csak tíz hektárt adtak vissza, ezen megosztoztunk a nővéremmel. Máig lenne kapnivalóm, nem egészen négy hektár. Mi lesz abból? Újabban azt fejtegetik, hogy a legelőből mérik vissza, akinek még jár. Ez olyan problémás dolog, hogy nagyon. A mai bitai határ kisebb a réginél. So­kan, akik nem bírták fizetni a kulákadót, a leg­nagyobb birtokosok, még a kollektivizálás előtt „leadták” földjeiket az államnak. Onnan a birtok átment a várhegyi  „fermának” (állami gazdaságnak), az pedig nem adta vissza Bi­tának, mert az akkor már a nagyborosnyói tanácshoz tartozott, s bekebelezték a kollektívek az összevonások idején. ’91-ben pedig ki­osz­tották Péternek-Pálnak, volt ugye osztani- való bőven, különösen a korábbi tanácselnök bizonyult nagyon bőkezűnek... Annyira felporciózták, hogy a várhegyi ponk körüli ha­tár­részt, ahol a Losonczy–Kökössy-birtok feküdt, 70–80 hold, s ami bitai határ volt, elcsatolták. Ők azt leadták az államnak, az átszállt Boros­nyó községre, s most az utódok állítólag Bitán kérnék ki... A terület természetesen megvan, de nem itt. Itt nekik nincs mit keresni.
Csak bonyolítja a dolgokat, hogy Bita ma Réty község része. Ráadásul Borosnyó, Léc­falva, Cófalva és Kisborosnyó alkotott egy téeszt, Bita pedig Szacsvával és Egerpatakkal egy másikat.
– Egy alkalommal népgyűlés volt Bitán, s az elnök hozta fel, hogy a legelőből kéne folytatni az osztást a bitaiaknak. A Kökössyek itt keresték a birtokaikat. Az övékén kívül Várhegy felé még egy rövid láb is a bitaiaké volt, az is odaszakadt. A borosnyói komplexnek (téeszközi társulás) is földet kellett biztosítani, a kollektíveknek hozzá kellett járulniuk, s a földeket átcsoportosították, így Bita rosszul járt. Mennyire? Hát az itteniek, bár nem mindenki, mára megkapták nagyobb- részt a magukét, azokat kivéve, akik a kollektivizálás előtt mondtak le sajátjukról a beszolgáltatások miatt, akik nem bírták a terheket. Az állam kezet tett rá, s csip ide, csup oda!

Mezőre járni
Szabó bácsi erejéhez szabja feladatait, miként azt a földművesi erkölcs előírja:
– Én már a mezőre nem járok. Hála Is­tennek, jól megvagyok, de ahogy mondani szokás, minden szamár maga tudja az ő terhit! – neveti el magát. – A napi programom? Hát én reggel öt órakor kelek, mert az állattenyésztéssel én foglalkozom. A fiam a mezőn dolgozik, ő később kel. Van egy legény, aki besegít az állatoknál. Jelenleg tizenegy szarvasmarha van, most adtunk el kettőt, nem voltak idősek, de elromlott a tőgyük, s nem volt érdemes tartani. A tizenegyből kettő nem fejős, előhasi üszők, azok jövőre lesznek fejősök. Két borjú is van. A bikaborjakat a gidófalvi tenyészde vásárolja fel, mikor szükséges. Százkilósig mi hizlaljuk, utána ők. Az istálló? Örökkétig a régi itt, hátul, mögötte a trágyarakás, a kert a gátra fut ki.
A gazdasági udvar hátsó része valóságos szabadtéri múzeum, fotósnak igazi csemege lenne a disznóól és az istálló külső falán szegen függő sok régi lószerszám, kézi eszköz, szíj, fűrész, vakaró, fősű, a hagyományos paraszti gazdaság megannyi nélkülözhetetlen barkácseszköze, a székely ezermesterség kellékei. A szekér és a hámok fájdalmas emléket idéznek: „Volt egy lovam, nagyon szerettem. Egy időben még szükség volt rá, mikor zöldet kellett hozni a marháknak, utóbb már nem. Csak tartottam én. Hobbi volt nekem. Két éve elpusztult. Este még semmi baját nem láttuk, reggel dögölve kaptam az istállóban. Én már újat nem tudok venni. A fiam pedig csak a gépeket szereti.”
Erre még visszatérünk, de folytassuk a napi munkarendet.

Elképzelhetetlen, mi lesz!
– A tehenek kijárnak a csordával. Már csak kijárnak, mert a legelő kicsi. Ha kiosztják a legelőt, leépül az állomány. Mindenki annyit tarthat majd, amennyit nyáron is bent tud etetni. Elképzelhetetlen, mi lesz! Így is most a szomszéd tart még ennyit a faluban, páran vagy öt-hatot még, de többet nem. Azért takarmányozzuk őket, legyen tej. Olyan húsz-huszonöt liter az átlag, de attól függ a hozam, szoptat-e. Én abrakolok, az az én dolgom. A disznók alját kipucolom. Hányat? Sokat nem tartunk, mert most értéktelen. Egy százkilós disznó nyolcszáz lej?! Azért nem érdemes, mert megeszik négy-ötszáz kiló gabonát, s ha kiszámítod, nincs értelme eladással foglalkozni. Hat darab van jelenleg, de nem is kellett volna, mert mi a lányommal eggyel bőven megélünk, a fiamék kettőt vágnak évente. Este ugyanaz a program: bé a csordából, békötözni, a disznókat, majorságot ellátni. A leányom nemigen van itthon, ő különben Szentgyörgyre ingázik a gyárba. A leányom keres, a tejpénzt a fiam veszi fel, én beérem a nyugdíjammal, az nekem bőven elég. Ezerkétszáz lej, elég szép. Mesterséges beondózó voltam húsz évig, az nyolcszáz lej, a kollektívből kapok háromszáz valamennyit, és a munkaszolgálatos évek után is kilencven lejt.
Múltkori riportom címe – Savanyodnak a tejek – a fő gondok egyikére mutatott rá. Ma? „Ma es savanyodnak néha, bár a Covalact hűtőtankot szereltetett be a csarnokba. Hogy meddig tud elmenni a tejbegyűjtés, nem tudom. A múltkor megtörtént, a sofőr nem vitte el, megsavanyodott a hűtőben.” Szabó Ernő fia is úgy tudja, 2013-ig tart Románia türelmi ideje, utána az unió szigorúbban lép majd fel tejminőség dolgában, s attól semmi jóra számítani nem lehet. A pénzjövedelmet különben továbbra is főleg a tej hozza – napi száz liter jobb időkben –, valamint az állatok eladásából és a terményekből folyik be valami, mindenekelőtt a cukorrépából.

A pityóka becsülete
– Mit vetett a fiam? Jelenleg pityókát kevesebbet, a cukorrépát hat hektárra emelte, idáig csak 3-4 hektár volt, de most többet vetett, hogy a pityókának ennyire elment a becsülete. A felvásárlás erősen problémás, nincs, akinek eladni. A nagyok is benne vannak ebben a bajban. Egy kovásznai és egy borosnyói bérel nagyobb területeket a bitai határban, ők komolyabb felszereléssel vannak ellátva. Borosnyón ráálltak a cukorrépára, mert olyan a területük is, alkalmas reá. Azonkívül volt búza nyolc hektár, s még valami árpa, zab, s most törökbúzát is többet vetett. Miért terjed mindenfelé? Mert rájött a nép, hogy többet terem, mint a gabona, s ugyanabban az árban. Most kombájnok aratják, csépelik. Ha kézzel kellene letörni, nem volna rentábilis.
Szabóék egész kis gépállomással rendelkeznek egy másik „életen” beállítva, köztük burgonya- és répaszedő kombájn is, talajpuhító, eke, szalmaprés, traktor pedig három. S minden egyéb. Azért nem dicsekednek vele, fia rögtön hozzáteszi: mind másodkézből valók. (Megjegyzem: e tekintetben a százhektáros gazdák számítanak kivételnek széles e székely hazában, s nem csupán itt. A Nyugat amolyan technikai hátsóudvarává váltunk e tekintetben, de a sok megbízható, ámbátor használt gépet indokoltan dicséri, aki ismeri őket. Több évtizedesek, műszakilag elavultak, de működőképesek, és javítva, karbantartva itt, nálunk még jó szolgálatot tesznek, s főleg pótolják a kiesett munkaerőt. Megfizetni a több tízezer eurós újat – oda pályázati szerencse kellene.)

A gülbabával legény korában
Kérdésemre, hogyan élnek a fiáék, Szabó bácsi rávágja:
– Jól. Ahhoz képest, amennyit mi dolgoztunk annak idején. A földmunkát, mert én megéltem a magángazdaságot, nekem kellett végeznem. Az öcsém korán elhalt, s a kollektivizálás előtt azt a tizenöt hektárt egyedül kellett megdolgoznom. Két lóval vagy két ökörrel, hamarabb azok voltak. El lehet képzelni az akkori és a mai életet, ma fenéken ülve a traktoron csak más. S mégis azért elért mindenüvé az ember. A kicsi kaszával azt mind le kellett kaszálni. Meddig tartott a szántás? Hát egy-másfél hónapon át a szántás-vetés mindenképpen. Ősszel, amennyit tudott az ember, amíg lefagyott, azt felszántotta a jó gazda, s akkor szaporábban ment a munka tavasszal. Naponta két lóval egy hold földet föltétlenül fel kellett szántani. Különben nem volt teljesítmény. S ta­vasszal, amit délelőtt leszántottál, azt délután el kellett dolgozni boronával, ne száradjon a föld, mert úgy nehezebben ment. Milyen mélyen? Kinek milyen marhái voltak. De húsz-huszonöt centire mindenképpen. Egyvágatú ekével, nem bírta volna a kettőset az állat. Mikor gyermek voltam, nálunk örökkétig négy ökör volt. Akkor apadt le az állomány, mikor az oroszok béjöttek, s kettőt rögtön elvittek. De a maradék kettő is el kellett végezze azt a szántást.
Apropó a két unoka: milyen jövő vár rájuk, továbbviszik-e majd a gazdálkodást? Nyilván korai a kérdés, ifjabb Szabó Ernő ódzkodik is derűlátó választ adni, a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlan feltételeket sorolja, de a nagyapai példát érdemes összegezni édesapja, idősb Szabó Ernő szavaival, az unokák számára is egy kicsit:
– Én annak idején már gyermekkoromban ezt szerettem, hiába akart édesapám taníttatni. Szerettem az állatokat, a mezőt, csak itthon éreztem jól magam. A fiam a gazdaságot szereti, de az állatokat már nem annyira, ha én béhunyom a szemem, itt állattenyésztés már nem lesz. Sok baj van az állattal reggeltől estig, lekötött munka. Persze, a mezőgazdaságot sem lehet hanyagolni, mert amikor olyan idő van, azt végezni kell. De a vetéstől a kapálásig például mégis van egy kis szabad idő... Én soha itthonról nem hiányoztam, üdülni soha nem voltam. Egy időben lejártunk egy barátommal, Bitai Ernővel a Regátba pityókát gabonára cserélni – sokszor másfél kilót adtak egy kiló pityókáért – a kollektívek idején, bejártam Konstancától Roşiorii de Vedéig az egészet. Ennyi. Brassóba, Szent­györgyre piacra jártunk be szekérrel, disz­nót vittünk, vagy malacot vagy szénát a fuvarosoknak, konflisoknak, negyvennégy után egy ideig. A gülbaba pityókával jártuk a piacokat legénykoromban. Jól vagyok, a mozgás nyilván, nem árt, de a nyolcvankét év mindenképpen meglátszik raj­tam. Bizonyos mértékig. Igaz, nekünk az életben nem mértékletes volt a munkánk, azt inkább erőltetni kellett, hogy az ember az ütemet tudja tartani. Voltak, akik kényelmesen dolgoztak, mert ők elértek, de nekem, hogy tartsak lépést a néppel, örökkétig erőltetni kellett, én többecskét kellett csináljak naponta, mint más, mert több volt a föld. Ha napszámost nem fogadtál, muszáj volt valamiképpen magad végezd. S a kulákság idején nem is szabadott napszámost hívni, jaj, csak azt ne! Abban a pillanatban költöztettek is volna el...