Arany Jánossal szólva: Jogát, úgymond, ő nem hagyja. Ebből kifolyólag szakadatlan a perpatvar, habár sok esetben szinte előre tudni, hogy fülemile-perről van szó, amelyből a szemben álló felek kifosztva, megalázva, legyőzötten kerülnek ki, és sohasem győztesen.
Örök sértettek, elégedetlenkedők s végső soron vesztesek ezek, lévén legfőbb jellemvonásuk, hogy összeférhetetlenek. Saját maguk romboló indulatainak, emberi kapcsolatokat bomlasztó erőinek áldozatai, mint az Arany által A fülemilében megidézett két szomszédos gazda, Péter és Pál, akik csak a naptárban férnek össze egymással, az életben soha. Erkölcsi törpeségük és rövidlátásuk folyton szítja bennük az egymás elleni irigységet és gyűlöletet, s az ily „felebarátok” készek azonnal bíróhoz fordulni, méltatlan s nemegyszer akár tőlük s nemzetüktől idegen földi hatalmasoktól megvásárolni igazukat.
A „jószomszédság” mellett a magyar jellem másik vonásáról, a „testvérszeretetről” is Arany fogalmazott meg eléggé észbe és szívbe nem véshető, máig szólóan érvényes figyelmeztetést a két Toldi testvér, Miklós és György történetén keresztül. Ez esetben viszont nem a hatalom igazsága jut érvényre, mint a két „jó” szomszéd történetében, hanem az igazság hatalma győzedelmeskedik, lévén hogy a bölcs földi király – s még inkább az égi – az igazságot, s nem az álnok György vélt igazát szolgálja.
Tapasztalni nap mint nap, hogy kis magyar világunkban, a magánszférában és a közéletben egyaránt lázító külső és belső szellemi-lelki elmaradottságot okoz a szomszédok s testvérek közötti örökös patvar, hiszen ilyen körülmények között csak a vélt igazukat keresik-kereshetik az egyének, intézmények, pártok, de jólét lehet ott, ahol igaz emberek alázattal s alapos felkészültséggel szolgálják a közjót, s irányt jelzőnek – Pál apostol szavaival élve – nem a láthatót, az ideig valót, hanem a láthatatlant, az örökkévalót tekintik.