II. Endre királyt a nemesség az Aranybulla kiadására (1222) és megújítására (1231) kényszerítette, amivel alkotmányosan korlátozták a királyi hatalmat. A királyi birtokok megfogyatkozása miatt a királyi vármegyerendszer már nem volt képes ellátni közigazgatási és katonai feladatait, szerepét fokozatosan a nemesi vármegye vette át.
Az 1241–42-es nagy tatárjárás és következményei felgyorsították ezt a folyamatot. IV. Béla király (1235–1270) azért, hogy a nemesség és a várkatonaság közötti ellentét megszűnjék, birtokhoz juttatta, nemességre emelte a várkatonaság (várjobbágyok) bizonyos rétegeit, melyek minden ezzel járó kiváltságot is élvezhettek, jelen lehettek a vármegye gyűlésein, és egyenlő szavazattal rendelkeztek. (A nemesség, a nemes a vármegyéhez tartozott, kényúrként viselkedett saját nemesi birtokán, bírói joghatósággal ítélkezett udvari bírósága által jobbágyain, harcolni csak az ország határain belül, a király vezetése alatt volt köteles. A várispánságok várkatonasága viszont a király hadserege és szolgája volt, a várispán, várnagy és más tisztviselők joghatósága alatt állt, földjét nem bírta tulajdonjoggal, csak használhatta.)
A király a birtokadományokat feltételekhez, általában (kő)várépítési kötelezettséghez kötötte. Kialakult a köznemesség, a főurak pedig felvették a bárói címet. A „második honalapítónak” tulajdonítják a vármegyék és várispánságok eggyé olvasztását – hogy megfelelő átalakítással a kormányzatra és a honvédelemre alkalmasabbá tegye –, az uralkodását követően még hét évszázadon át fennálló, sok átalakulást megért vármegyerendszer alapjainak lerakását. Érdeme, hogy legyőzte a nemesség idegenkedését, és egy testületbe egyesítette azt a várjobbágyokkal az ispán elnöklete alatt. Ezzel megalakult a nemesi vármegye, melynek hivatása elsősorban az igazságszolgáltatás és a jogvédelem. A bűnösök feletti fenyítő bíráskodást már nem az ambuláns udvarbírák, hanem a vármegye gyűlése kezdi gyakorolni, ahol a jelenlevők egyenlő szavazattal rendelkeztek. 1267-ben már együtt voltak a nemesek, várjobbágyok, királyi udvarnokok, és az ítéletet közösen hozták.
IV. Béla király „közigazgatási reformja” maga után vonta a vármegyék területi rendezését, több helyen új vármegyehatárok és új vármegyeközpontok kijelölését, a (megyés)ispáni méltóság joghatóságának kidomborítását (aki a vármegyék feje, a királyi hatalom képviselője, a királyi kormányzat és a vármegye nemes közönségének közvetítője), minden vármegyének négy járásra osztását stb.

Főispán, alispán, másodalispán
A köznemesség megerősödésével a vármegye irányítása is átalakult. A vármegyei önkormányzati élet legfőképpen a vármegyegyűléseken (universitas nobilium) nyilvánult meg, ahol egyúttal vármegyei ítélőszéket (sedes iudiciaria) is tartottak. A középkort a feudális szétdaraboltság, a partikuláris jogrendszer jellemezte, mely nem ismerte a törvény előtti egyenlőséget és jelentős mértékben – különösen Nyugat-Európában – az egységes jogot sem. Tájainkon viszont az országos jog megelőzte a helyi jogot, de 1848-ig számottevő volt a jogalkotási decentralizáció, a mindennapi életre gyakorolt hatása miatt a helyi jog fontossága sok esetben versenyezett az uralkodó és az országgyűlés jogalkotásával (országos jog). A főispáni és alispáni feladatkör elvált egymástól, de utóbbi csak a mohácsi vész (1526) után vált a vármegyei önkormányzat fő tisztviselőjévé. Az ispánt (majd a 16. századtól a főispánt, aki továbbra sem a vármegye tisztviselője) még mindig a király nevezte ki, a törvények betartásának, a királyi (központi) hatalom érdekeinek őre volt. Ha valamiért nem tudta teendőit ellátni (vagy egyszerűen annak okán, hogy más vármegyében is tisztséget töltött be), az uralkodó helyettest, akkori – az egyházi életből kölcsönzött – nevén helynököt nevezett ki. Az alispánt (akit korábban udvarbírónak, udvarispánnak vagy az ispáni udvar bírájának neveztek, az ispán jelölte ki, annak helyettese, alárendeltje, köz- és magánügyeinek intézője), majd a másodalispánt és a szolgabírókat (kezdetben általában négyet megyénként) az 1500-as évektől már a vármegyei nemesség választotta meg. A vármegyei közgyűlés választotta másodalispán már nem az alispán alárendeltje, és a közgyűlés határozta meg mindkettőjük hatáskörét. Sokfelé kettőjüknek e tárgyban tett közös javaslatát fogadta el az önkormányzati testület. Az alispán területe általában a közigazgatás, a másodalispáné pedig a bíráskodás.
Vármegyei tisztviselő volt még a főjegyző, az aljegyző, az adószedő, a pénztárnok, számvevő, a tiszti ügyész, levéltárnok, várnagy (feladata a megyeháza karbantartása), továbbá a 18. századtól az orvos, szülész (bába) és mérnök. A vármegyei szegődményesek, a hajdúk (rendfenntartó és egyéb hivatalszolgai feladatokat ellátók), a porkoláb (a vármegyei tömlöc őre) állandó alkalmazottak, de nem tartoztak a tisztviselők közé.* Az aktuális irodai munkák, főleg iratmásolás elvégzésére már a régi időkben több díjnokot (napidíjas írnok, diurnista) alkalmaztak. De mivel nem rendszeres fizetést, hanem csak napidíjat kaptak, ők sem tartoztak a vármegyei tisztviselőkhöz. A 16–18. századtól minden járásnak egy főszolgabírót és szolgabírókat választottak.
                                                          (folytatjuk)
* Mikszáth Kálmán A fekete város című regényének egyik jegyzete szerint a hóhér, mint a törvénykezés kiegészítő része, majdnem (vármegyei, illetve városi) hivatalnok volt. Fogalma nem függött össze okvetlenül az életkioltás foglalkozásával. Voltak városok, ahol nem ítéltek halálra soha senkit, mégis tartottak hóhért. A bírósági ítéletek kétharmad részben testcsonkítást, fül- vagy kézlevágást eredményeztek. Ezekben az ügyekben is ő hajtotta végre az ítéletet. A hűtlenséggel vádolt nőszemélyek haját tövig lenyírta, a száműzötteket pedig kivezette a városkapun túlra, és ott tüzes bélyeggel látta el. „Szóval az élet különféle viszonylataiba belejátszott hatásköre, s az akkori ember igyekezett kitűnő viszonyban lenni a hóhérral… mert azokban az időkben senki sem volt biztos, hogy nem kerül-e a keze közé”, s nem mindegy, hogy az „ridegen, vagy gyöngéden” hajtja végre az ítéletet – jegyzi meg Mikszáth. A jámborabb büntetéseket – pellengérre állítás, kalodába zárás, vesszőzés, botozás – a hajdúk hajtották végre. A szabadságvesztés mint büntetés csak az újkorban vált uralkodóvá.