Valójában a tavaly decemberben beprogramozott szabadságomat töltöttem, és eszemben sem volt bármi elől is menekülni. Szívesebben néztem volna szembe a ,,beteglopás" rágalmával...

Ez év május 17-én fektettem be az osztályra a 24 éves V. SZ. nőbeteget súlyos depresszióval, öngyilkossági késztetéssel, a táplálék teljes visszautasításával. Tíz napig próbálkoztam gyógyszeres kezeléssel, perfúzióval, a tápanyagveszteség aminosavoldatos pótlásával, de ez egy idő után elégtelen volt. Értésére adtam az édesanyának, nagybácsinak és férjnek (aki időközben szintén bekerült), hogy a fiatalasszony állapota életveszélyes, és javasoltam továbbküldését a marosvásárhelyi klinikára. Ezt ők elutasították, de egyéb alternatívát nem kínáltak. Időközben a pszichológiai vizsgálat is igazolta a beteg súlyos, önveszélyes állapotát. Létrehoztunk egy háromtagú konzíliumot (dr. Ercse Ferenc pszichiáter szakorvos, Pásztor Boglárka pszichológus és jómagam részvételével), és hétfőn dr. Albert István kórházigazgató beleegyezésével a pácienst elküldtük a marosvásárhelyi I-es számú Pszichiátriai Klinikára prof. dr. Gábos felügyelete alá, ahol azóta állapota javult is. Ha a beteget hazaengedem, semmi nem szavatolta, hogy idejében beutalják Csíkszeredába: nem vállalhattam a felelősséget a befejezetlen kezelés és az akut öngyilkossági veszély miatt a szakfelügyelet nélküli szállításért. Úgy érzem, nekem mindenekfelett a beteg érdekeit kell szolgálnom, akkor is, ha a hozzátartozó ezt akadályozni próbálja. Az én lelkiismeretem tiszta. Talán a hozzátartozók is végezhetnének hasonló lelkiismeret-vizsgálatot a vádaskodások helyett.

Dr. GURKA TÜNDE pszichiáter főorvos

Szerk. megj. A doktornő szabadságának említésével eszünkbe sem jutott menekülésre célozni, egyszerűen közölnünk kellett, hogy miért nem az ügyet leginkább ismerő kezelőorvos nyújt tájékoztatást az esetről.