Az általánosítás nem helyénvaló, hiszen csak az operatőrhölgy sétált tűsarkú cipellőjében a színpad előtt, s miután kétperces felvételét befejezte, a kamera állványát kezdte összeszedni, csattogott, sziszegett — gondolom, valami ultramodern szerkentyű lehetett, gombnyomásra csuklott össze, vagy mi... A felvevőgép zurrogása csak az első sorban ülőket zavarta volna, ha őkegyelme nem kezd el kopogó léptekkel forgolódni az önműködő masina körül... De bármennyire is kötetlennek tűnt az előadók és a közönség közötti kapcsolat, Jordán Tamásnak meg kellett állnia, hogy felkérje a lábatlankodót, fejezze be a munkáját, és hagyja őket is dolgozni. Szégyelltem magam.

Mit ad isten, beülök az Örkény Színház első előadására, és kit látok az első sor előtt sürgölődni? Ugyanazt az operatőrhölgyet, ugyanazon a tűsarkon.... Felmegy a függöny, de én már csak a tévésre tudok figyelni, várom, mi lesz, ha befejezi a felvételt. A csattogás csendesebb, ám az első sorban ismerőse ülhet, mert többször odahajol, mond valamit neki, megint kamerázik, megint cseveg... Közben pedig a színpadon megy A testőr, és amíg rá figyelek, nem látom, mi történik a deszkákon.

Hát, kedves tévések, szóljatok a kolléganőnek, máskor várja meg a szünetet, mert nagyon zavaró, ahogyan ő dolgozik. A színház pedig, amikor beleegyezik, hogy tévéfelvétel készüljön az előadásairól, kiköthetné: a gépeket, kábeleket kizárólag szünetben szabad leszerelni.