A borvíztöltöde alkalmazottjai nem első alkalommal szüntették be a munkát: tavaly is tiltakoztak fizetésük elmaradása miatt, idén pedig a fondorlatos elbocsátások okán került ismét az újságok oldalára a vállalat.
„A töltöde udvarára engedély nélkül nem lehet belépni, kérem, várja meg a főnököt a kapu előtt” – mondja a kapus a borvíztöltödének a falu felső részében levő épületénél. Némi ügyeskedéshez kell folyamodnunk tehát, hogy az udvar túlsó részén levő épületben tartózkodó munkások közül néhányan kijöjjenek elmondani, mi is nyomja lelküket. Jó néhány percet kell várakoznunk, míg megjelenik az a tucatnyi férfi, akik név nélkül vállalják, elmondják, mi vezetett ahhoz, hogy a munkabeszüntetéshez folyamodjanak.
Fájlalják, hogy idén csak januári és februári illetményüket kapták meg, majd áprilisban fél fizetést, júniusra pedig előleget kaptak, ételjegyet viszont egyet sem. Úgy számolják, mindegyiküknek legkevesebb 4500 lejjel és a hat hónapra járó mintegy százhúsz ételjeggyel tartozik a cég.
„Feléltük minden tartalékunkat, maholnap az sem lesz, mit az asztalra tennünk, pedig az utóbbi időszakban havonta 220–230 munkaórát dolgoztunk. Előbb azt mondták, négyszáz százalékon fizetik, ha hétvégén is dolgozunk, majd az igazgató bejelentette, ne is álmodjunk arról, hogy a túlórát kifizetik” – mondja egyikük. Másikuk a közelgő iskolakezdésre hívja fel a figyelmet: „Tudja, mennyi pénzbe kerül a legszükségesebb felszerelések beszerzése? Száz és száz lejbe, nekünk meg üres a zsebünk! Azt sem tudom, mivel küldöm, mit pakolok a gyermeknek iskolába. Töltsek zsebébe tökmagot?!” – fakad ki a negyvenes éveit taposó férfi. A munkások dühéből kijut az irodákban dolgozóknak is: úgy tudják, ők mindig hiánytalanul megkapják pénzüket, így némileg árulóknak tartják őket. „Mi látástól vakulásig dolgozunk, akár napi tizenhat órát is, de nem kapjuk meg bérünket, ők viszont csak nyolc órát, mégis felvehetik fizetésüket.” A cég vezetőségét hazugsággal vádolják: mindig csak hitegetik, hogy órák, napok kérdése, s megérkezik elmaradt illetményük, ám ténylegesen sosem tesznek érdekükben semmit. „Nekünk kötelességeink vannak a céggel szemben, de nekik semmi velünk szemben. Hogyhogy nincs pénz, amikor a kapun csak úgy megy ki víz, ha készpénzben fizettek? Átvágnak minket, mi pedig lenyeljük azt a rengeteg hazugságot, amivel traktálnak” – panaszolja egy fiatalabb férfi.
A fényképezőgép láttára egy kis beugró mögé lépnek, akinek nem jut hely, hátat fordít. Attól tartanak, ha kiderül, kik nyilatkoztak, az elbocsátott szakszervezeti vezetők sorsára jutnak. Amúgy az érdekvédelmi szervezet vezetőinek elbocsátásáról is megvan a véleményük: azért kellett menniük, mert fel merték emelni szavukat, mert ellent mertek mondani a tekintélyelvű vezetőségnek. „Ők sem tettek többet, mint teszünk mi most; azt követelték, ami munkánk után jogosan megillet” – állítják.
Hogy mi lesz holnap, holnapután? Pontosan reggel hatkor a váltás munkába áll, de egy gépet sem indítanak el, egyetlen üveg vizet sem töltenek meg. Nem hagyják, hogy hamis ígéretekkel megtörjék s továbbra is kihasználják őket. Nem többet, nem kevesebbet akarnak, mint az őket megillető fizetéseiket és járandóságaikat. Kitartanak.