Olyan nagy dolgokért, amelyek nem éppen tőlünk függnek – mint például az autonómia, anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig –, nagyon tudunk harcolni, de olyan lehetőségekkel, amelyek megvalósítása közösségünk tagjaitól függ, már nem törődünk, és a legtöbb esetben meg sem próbálunk élni velük. De ha mégis, akkor erről nemzettársaink beszélnek le, vagy megmagyarázzák, miért nem lehet.
Történt pedig, hogy az RCS/RDS részvénytársaság Digi TV Extra Complet szolgáltatásáról le akartunk mondani. Mivel a műsorszolgáltatást előre egy hónapra kifizettük, a Nicolae Iorga úti irodában azt mondták, hogy vigyük vissza a digitális dekódert, távirányítót és a nyugtát, amivel fizettünk, és akkor visszakapjuk az ötven lej körüli összeget. Az irodában dolgozók mindegyike magyar lehetett, de legalábbis magyarul beszélt. Ott, helyben kaptunk egy román nyelvű űrlapot, ami a szerződés érvénytelenítéséhez kellett. Az előre kifizetett díj visszaadásáért egy kérést kell írni, mondta az egyik kedves tisztviselő, magyarul. Neki is veselkedtem, és ékes magyar nyelven kezdtem írni, hogy: Alulírott stb., stb. Mikor ezt észrevette a már említett hölgy, figyelmeztetett, illetve megkért, hogy írjam románul a kérést, mert úgy kell. Erre azt mondtam, hogy nem értem, miért kellene románul írnom, mire ő azt válaszolta, hogy egy „doszárt kell csináljon” (dossziét kell készítenie), és azt fel kell küldenie Bukarestbe. Ekkor kissé ideges lettem, mert eléggé fura, hogy egy magyar tulajdonos cégénél egy magyar alkalmazott egy kérést románul követeljen. Ha jól tudom, telefonos reklamáció esetén a kommunikácó nyelvének a magyart is lehet választani... Ezek után közöltem, hogy a cég tulajdonosához, Tészári Zoltánhoz lenne egy-két keresetlen szavam. Mellesleg őt Románia leggazdagabb magyar nemzetiségű emberének tartják.
A kérés megírása öt percet sem vett igénybe. Lefordításához sem kellene több, és ehhez nem lenne szükség nagy anyagi ráfordításra. Talán a cég anyagilag még ennyit megbírna. De talán le sem kellene fordítani, hanem legalább itt (és a Szentgyörgyhöz hasonló településeken) fel lehetne hatalmazni valakit, aki ráírjon az én magyar nyelvű kérésem sarkára annyit románul, hogy ez a polgár jogosan kéri vissza az ötven lejét. Ez alapján a fő döntéshozó Bukarestben eldönthetné, hogy megérdemlem vagy sem, hogy visszakapjam pénzem.
Bevallom, a kérés végére csak a nevemet írtam, és semmi egyéb, ilyenkor szokott fordulatot, hogy „Tisztelettel”, vagy netán „Harcolunk a békéért!”, miként régen kötelező volt.
