Farcádi Botond
Ha bennünket kérdeznének azok a magyarországi ellenzéki politikusok, akik fölöttébb nagy vehemenciával estek neki Orbán Viktornak, miután a miniszterelnök határozottan visszautasította a Nemzetközi Valutaalap olyan jellegű követeléseink teljesítését, mint a nyugdíjak csökkentése, adók emelése, privatizáció – mi bizony részletesen beszámolnánk tapasztalatainkról.
Elmondhatnánk például, hogy nem afféle kommunikációs trükk a fekete lista, bizony, az IMF korifeusai szigorú könyvelőkként csak számokat látnak, mögöttük húzódó emberi sorsot, családi drámát nem. Közölnénk a szegény emberekért oly képmutató módon aggódó magyar szocialistákkal, liberálisokkal, hogy igen, minálunk meg is valósították mindezt: leépítések, elbocsátások történtek, negyedével csökkentették az állami alkalmazottak fizetéseit, a nyomor szélére taszítva pedagógusokat, köztisztviselőket. Felidézhetnénk, hogy a nyugdíjak csökkentése sem afféle népriogató, felelősséghárító taktika: 15 százalékkal vágták volna vissza azokat is, ha az alkotmánybíróság többségi szavazattal nem akadályozza meg az embertelen intézkedést. Ha valóban kíváncsiak volnának, és az ország bajai iránti aggodalom ösztönözné őket, mesélhetnénk nekik arról, milyen is az, amikor egy állam olcsónak tűnő hitelért cserébe feladja szuverenitását, elfogadja, hogy idegenből érkező pénzügyi guruk döntsenek arról is, milyen arányban kell drágítani a vonatjegyet, a földgázt, a villanyáramot, mennyit kell fizetnünk az orvosi vizsgálatért, mikor kinek kell eladni a még állami tulajdonban maradt vagyont, vállalatokat.
Részletesen kifejthetnénk, hisz a magunk bőrén éreztük, hová vezet az a kizárólag megszorításokra épülő gazdaságpolitika, amely nem sérti a nagytőke érdekeit, a válság minden terhét a dolgozókra, a helyi vállalkozókra, a kisemberekre hárítja. Őszintén bevallanánk: nem vigasztal bennünket, hogy szegények vagyunk, de a bankok nem fizetnek tranzakciós adót, hogy egyre nehezebben élünk, de a multik nem panaszkodnak, hogy kilátástalan a fiatalok helyzete, de a telefontársaságok virulnak, hisz nem kell távközlési adót fizetniük. Figyelmeztethetnénk: ez az út szociális zavargásokhoz és politikai krízishez vezet, mely odáig fajulhat, mint minálunk, hogy a jogállamiság alapjait rombolják holmi politikai kalandorok. Tudjuk, milyen az, amikor az ország vezetése szolgalelkűen fejet hajt a nemzetközi pénzintézetek képviselői előtt – és tudjuk azt is, milyen az, amikor tehetetlenségük leplezése céljából, jobb híján, olcsó, avítt nacionalizmust próbálnak újraéleszteni a bukaresti kormányzók, kik magyarellenes intézkedéseik mellett nem átallják kioktatni az európai vezetőket anélkül, hogy bár egyetlen saját kezdeményezésük, halovány elképzelésük lenne a jövőről.
S bár nem kérdeznek, mégis elmondjuk: hihetnek nekünk, Orbán Viktorék nem ezt az utat választották.
