Nem, nem lehet igaz, hogy az a kosárlabdacsapat, melynek soraiban öt ifjúsági válogatott szerepel, mely két amerikai játékossal is erősített, egyszerűen megszűnt... Nem, nem lehet igaz, hogy a Sport Club focicsapata is megszűnt... Önmaga ellen fordult a felső-háromszéki város sportélete? Hová lett a kézdivásárhelyiek lokálpatriotizmusa, büszkesége? Hová lett?
Negyvenhat évvel ezelőtt, amikor Felső-Háromszékre kerültem tanítani, majd negyvennégy évvel ezelőtt, amikor megalakult a Megyei Tükör, s kezdtem egyre jobban megismerkedni a város sporttörténetével, sportjelenével, mély benyomást gyakorolt rám a város sportvezetőinek,  sportbarátainak, sportolóinak lokálpatriotizmusa, a sporthoz való hozzáállása. Büszkék voltak Kalith Attila bácsi atlétáinak eredményeire, sikereire, az első C-osztályos labdarúgócsapatukra, a Fások­ra, majd a Vasasra... Büszkék voltak... Akkor... Szent meggyőződésem, hogy ha a szükség úgy kívánta volna, közösen összedobják azt a pénzt, ami kedvenc csapatuk, sportolóik túlélésének fedezéséhez kellett volna. Nem, nem ismertek lehetetlent, hiszen szülővárosuk jó hírneve, sportdicsősége forgott kockán... Ma a kosárlabda- és a focicsapat is a megfelelő anyagi háttér hiányában kényszerült a feladásra! Szomorú, nagyon szomorú...
„A felvállalt munkát befejezetlenül abbahagyjuk – idézem az utolsó tájékoztató hat mondatát. – A jelenleg uralkodó helyzet kötelezett rá, hogy befejezzük. Amit eddig tettünk, azt Kézdivásárhelyért tettük. Közösségünkért, városunkért tett próbálkozásunk kudarcot vallott. Akartunk valamit. Sajnos, nem sikerült.”
A két csapat kiszállása után lehangoló képet mutat a város sportja. Elkeserítően kezd összemosódni a befejezetlen sportlétesítményekével (műjégpálya, uszoda...). Mi lesz veled, Kézdivásárhely sportja?
Kézdivásárhely mindenképpen többre, jobbra érdemes!(áros)