Bárki gondolhat erre a megszokottnál is gyakrabban, főleg napjainkban – feltéve, ha van kedve játszani a szavakkal! –, amikor az érvényben lévő tanügyi törvénykezéssel összhangban országos viszonylatban évente akár több ezer mester lép ki az egyetemek kapuin, s így naponta többször is szembe- találhatja magát az ember utcán sétálva, ügyintézés vagy gyakorlati ténykedés során hivatalban, illetve az üzleti világban „maszterátust” végzett személlyel. Igaz, ezeket a mai, idegen szavaktól hemzsegő beszédben már nem a mester szóval nevezik meg a magyar nyelvhasználók, holott az ezzel megnevezett tudományos fokozat valóban rangot jelentett és jelenthet ma is tulajdonosának, nem is beszélve ama rendkívüli, az emberi létezést teljesen új dimenzióba helyező személyiségről, akit Mesterként aposztrofálunk, s akiről egy hamis tanítómesterektől, prófétáktól hangos korban is tudja a keresztény ember, hogy ki volt igazából, s főleg hogy mit jelent az emberiség számára kétezer év távolából is tanítása.
Ha minderről kíván elmélkedni valaki, akkor eleve le kell szögeznie, hogy nem az egyes érintett személyek úgymond jogosultságára irányul valójában gondolati kísérlete, hanem az adott felsőoktatási rendszerre és a társadalmi környezetre reflektál, amely lehetővé teszi, illetve sok esetben megköveteli e tudományos fokozat megszerzését. Felmerül ugyanis a kétely, hogy egy már-már tömegesnek mondható egyetemi képzés nyomán nem halványul-e el ennek régi fénye, nem csökken-e aranyfedezete. Mert úgy vélem, tulajdonképpen teljes, általánosan előírt egyetemi-felsőfokú képzésre, az értelmiségi létet megalapozó felkészítésre lenne szükség, következésképp az egyetemi végzettség, a licenciátus által szavatolt jó orvosra és papra, jó tanárra, jó mérnökre, jó jogászra s így tovább, olyanra, aki a társadalom tagjainak testi és lelki egészségét szolgálja, aki a jót és a szépet helyezi mindenek fölé, aki a lakó- és a természeti környezetet élhetővé, emberivé tudja tenni, aki az emberek igazságba vetett bizalmát nem rendíti meg. Ilyen keretek között aztán már kevésbé lehetne releváns az a kijelentés, hogy beteg a társadalom, buta és neveletlen a tanulóifjúság, a rombolás és pusztítás erői tengnek túl az emberben, hogy nincs igazság... Helyre lehetne állítani egy torz, felborult és hamis értékrendet. Ugyanakkor természetes arányai szerint vehetne részt szak- és mesterember, hivatalnok, egyetemet végzett értelmiségi a társadalom működtetésében, annak építésében, s ha bizonyos élethelyzetben még ezermesterrel és valamely tudományterület mesterével is találkoznál, az bizony igazi elégtétellel és bizalommal töltene el. Ellenkező esetben, azaz ha nem ez a tendencia kap erőre, a társadalom látja kárát, mert hiszen a társadalmat alkotó egyes egyénre mondatott ki a nép igazságos, helyénvaló s érvényét máig nem vesztő ítélete, miszerint ki minek nem mestere, hóhéra az annak.