Hogy mikor ismerkedtünk meg? Valamikor a hatvanas évek végén Sepsiszentgyörgyön, egy (akkor még nem tudtuk, hogy egy reménytelen) reklámmegye színhelyén, ahol akkor volt egy lap, s bizonyos kolozsvári, vásárhelyi, bukaresti írók szívesen fordultak meg itt, hogy lássák a csodát, a szerkesztőséget, amely fiatal korukra emlékeztette őket... Hogy átadhassák tapasztalataikat, hogy egyszerűen szívjanak egy kis friss, háromszéki levegőt… Akkoriban jelent meg a hírét, nevét, s nem utolsósorban anyagi helyzetét megalapozó példátlan sikerű regénye, a Zokogó majom, honoráriumából sarokházat építtethetett, méghozzá vaskerítéssel, mely hegyes, szigonyszerű vasrudakból álló kerítésnek olyan balszerencsés kimenetele lett elkerülhető halálában. Nem lévén nála kapukulcs, át akart mászni rajta, de fennakadt… Erről most nem, erről soha. Ismétlem, kiváló író volt, de a legendái — miszerint született prózaíró, de még jobb szakács, egy istenáldotta tehetség, aki egyesek szerint nemcsak az erdélyi prózairodalmat újíthatná meg, de a transzszilván gasztronómiát is — előtte jártak… Aztán eljött a nagy nap, megkóstolhattam főztjét is nevezetes konyhájában a hetvenes évek elején. Ő is elmondhatta volna az azóta szintén az elágazó ösvények kertjében bolyongó Panek Zoltánnal hogy ,,…kiválóan főzök, én eszem meg!", csakhogy ő annyira kiválóan főzött, hogy szüksége volt a dicséretre, ezért barátait is szívesen traktálta főztjével. ,,Különben is — kérdezte széttárva kezét —, ki eszik egyedül, hát mi vagyok én, buddhista szerzetes?" Néztem a kályhán a lábost; a lábosban rotyogó gombapaprikást (a rókagombát együtt vásároltuk a piacon egy megbízható hóstáti öregasszonytól, aki ismerte őt), s a szagok — bocsánat, javított ki szigorúan — szaga, szépreményű barátom, a szarnak van, a bornak, a paprikásnak igenis, illata, akár a szép nőknek. Rám kacsintott, kitöltött egy tömzsi pohárkába pálinkát, s a megboldogult Mihail Alekszandrovics nagyherceg filozófus szakácsát idézte, aki szerint ,,...a kását nem lehet elrontani a vajjal, viszont a vajat könnyű elrontani a kásával". Ránéztem. ,,Na nem — állott bennem két lábra azonnal az ellentmondás ördöge —, mégsem!" S eszébe juttattam szántóvető őseinket, akik kását is ettek... ,,Inkább úgy kellene mondani, hogy nehogy elrontsuk a kását a vajjal!" ,,Te plebejus vagy? — nézett rám hitetlenkedve, és megkavarta a gombapaprikást. — Téged ki kellene találni…" ,,Nem, nem vagyok kimondottan plebejus — mondottam, emlékeztetve, hogy mégiscsak fejedelmi családból származom, őseim közül az egyik balcsillagzat alatt született manus vajda is lett Jászvásáron, igaz, csak néhány napig, mert utána elevenen nyúzták meg hálátlan bojárai, de mindez nem változtat a lényegen! — csakhogy avas lehet a vaj... És az se biztos — néztem elképedt arcába —, hogy egyáltalán volt-e mindég vaj erdélyi őseinknek a kásához?... Úgyhogy a nagyherceg, a maga nevében minden bizonnyal kiváló, szakácsának igazságát nem lehet egy az egyben, a mi pragmatikus erdélyi gasztronómiai viszonyainkra alkalmazni." Nevetett. Eltelt néhány körhinta év, és l988-ban szembeülhettem vele az Ursusban, törzskocsmájában, hogy interjút készítsek vele, akkori lapomnak, A hétnek. Akkor jelent meg Nyargaló ihlet című elegyes gyűjteménye, ami jó alkalmat teremtett az interjúhoz, ami végül is nem jelent meg. Hogy miért nem? Nos, halála után e hasábokon mégiscsak közzétettem, a válasz benne rejlik a szövegben. Kérdésemre, hogy mit is tart az irodalom legfontosabb feladatának, többek között azt válaszolja, hogy ,,…elsősorban őrizze az autonómiáját. Az átlagemberben iszonyú zűrzavar uralkodik manapság. Úgy érzi, hogy elvesztette kapcsolatát a teljes élettel, hogy képzetei szabadon, elmetszve lebegnek az űrben. Kell hát valaki, hogy összekösse ezeket a szálakat. És ez a valaki az író. Viszont, ha valaki fentebbi soraimból azt olvasná ki, hogy a fiatalokat marasztalom el a valóságismeret terén, az tévedne. Lehet valaki harmincévesen is tapasztalt, s megőszülhet naivan is. Én magam sosem törekedtem vezérkedésre, közösségi embernek éreztem magam, az irodalmat mindig csapatjátéknak fogtam fel, s alkatomból eredően tudtam, hogy nem nekem való a kapitánykodás." Nagyokat nevettünk akkor is, Kálmánka, miként a hozzá közelállók szólították (s ezek nem voltak kevesen!), akkorákat nevetett, hogy meg lehetett volna kapálni, ahogyan egy bálványosi gombaárus öregasszony jegyezte meg nevetését hallva, akitől egyszer bálványosi ejtőzésünk során keserűgombát vásároltunk, és a vendéglőstől kért tepsiben általunk rakott tűzön sütött meg a Mester, természetesen szalonnadarabkákat és egy-egy morzsa túrót is gondosan elhelyezve a gombák kifelé fordított, fehér kalapjában... Mit mondjak, fenséges volt. Ezt a nevetést hallottuk meg Farkas Árpáddal valamikor 1991 kora nyarán, késő tavaszán — bár mintha már akkor is elspórolták volna a tavaszt. Egy Budapest felé haladó vonaton ültünk, elhagytuk már Váradot, előtte csencselőkkel telt meg a vonat, akiktől sikerült egy üveg kommersz barackpálinkát is vásárolnunk (hideg volt a hajnal) még időben, mert a vámosok minket kivéve mindenkit leszállítottak a vonatról... Tőlünk csak annyit kérdeztek, honnan? S amikor mondtuk, Sepsiszentgyörgyről, nevetve legyintettek. Mi nem voltunk érdekesek. Annál nagyobb izgalomba hozott bennünket ez a valahonnan baljósan ismert kacagás. Kiléptem a folyosóra, és nem csalódtam, Kálmánkánk, mert ő volt, roma honjai egy kisebb csoportjának tartott előadást éppen arról, hogy bőröndjében arany van. Hogy miért mondotta ezt, máig rejtély, nem is tudtam meg akkor, mert engem meglátva örömujjongásban tört ki, s azonnal otthagyta szájtáti hallgatóságát, főként mikor megtudta, hogy F. Á.-val utazom, s minden eshetőségre készen, van nálunk némi barackpálinka is. Gondolkodás nélkül átült a fülkénkbe, mondván nehogy betegek legyünk a mértéktelenül fogyasztott barackpálinkától, ő is besegít, annyi azért nincsen, hogy mindhárman belebetegedjünk... Akkor követtük el azt a hibát, ami az elkövetkező hét eseményeit döntően befolyásolta, nem hozta magával nevezett bőröndjét, amelyben természetesen nem arany volt, hanem ruhái mellett egy meséskönyvének a kézirata, de ezt honnan tudhatta volna enyveskezű hallgatósága, ők igenis elhitték, hogy nevezett bőröndben arany van, s így a bőrönd el is tűnt, s Kálmánka maradt azzal, ami rajta volt. Még szerencse, hogy pénzét előrelátóan magánál tartotta. Így aztán hallgathattuk a Neumann Alapítvány szervezte konferencia alatt a lakosztályban sirámait a hálátlanságról és arról, hogy mit csináljon ő egy szál ingben-gatyában?! Ráadá­sul még a Kossuth-díjat sem kapta meg, amelyet már Kányádi is megkapott... Ez volt élete örök bánata. Kapott ugyan díjakat, Krúdy-díjat például vagy halála előtt Márai-díjat, de a legnagyobb elismerés hiánya már-már a kétségbeesésbe kergette... Mit csináljon ő, kérdezte újra meg újra, mikor mi épp a soros programhoz igazodva készültünk elhagyni a lakályosan rendetlen lakosztályt. Mit is csinálhatott volna? Mindaddig, amíg azóta szintén megboldogult barátunk, Vörös Előd nem vásárolt neki néhány, a szigorú közvélemény szerint is elfogadható, köreinkben méltó megjelenését garantáló ruhadarabot, a szobánkban ült, nézte a tévét, szidta a közállapotokat és jobb ügyhöz méltó buzgalommal ivott. A helyzetet bonyolította, hogy állítása szerint a meséskönyvnek ez volt az egyetlen gépelt példánya, abban reménykedtünk, hogy szép szokásához híven kéziratát csak megőrizte, ha mégsem, akkor egy szorgos filológusnak kell a Napsugárból kiásnia a kötet mintadarabjait. Aztán még volt egy bandázásunk 2000 hosszú, forró nyarán a szárhegyi kolostorban. Ekkor már elég nehezen mozgott, s így a kolostorból kocsival kellett leszállítani a falusi kocsmákba, ha követni akarta kalandozó íróbarátait. A társaságot viszont határozottan feldobta a jelenléte, s a témákhoz is igen okosan szólott hozzá, ellenezte például, hogy tömegesen lépjünk ki a román írószövetségből. Minek kilépni egy szervezetből, amelyik már alig van, s ha nem lesz, még mindig átalakulhat érdekvédelmi szervezetté, s az ő érdekeik a mi érdekeink is, mondhatni érdekeink egybeesnek. Ezen már lehetett nevetni is akár, noha igaz volt. Sok mindennel így vagyunk!... Utolsó találkozásunk 2001 őszén a Vigadóban történt Pesten, egy írószövetségi ülésen, a szünetekben a büfében tolongtunk. Mindezt Utolsó arckép a köröm hátán című nekrológomban körülbelül így örökítettem meg: és ott állott az író az asztal mellett, mely asztal termetesebb kollégáinak is a melléig ért, ő még pont felérte, elérhette borospoharát, talán írhatott volna is, ha ott akkor még írni akar, de akkorra már úgy nagyjából készen volt a mű, a sánta angyalok utcájában árnyékok libegtek, egy nő meg-megszakadó kacagását is lehetett hallani, aztán kutyaugatás, részegek dajnálása nyomta el a női kacagást, závárzatok csattogása hallatszott, sorozatlövések, zúgtak a bombázók is, elsötétítve az eget, állott az író az asztalnál — éppen, hogy felérte, s már csak képzeletben írta az öregek befejezhetetlen könyvét, a Zokogó majom és a Zarándoklás a panaszfalhoz után elkészült a harmadik nagy regény is, a Bábel toronyháza, amelyben a tegnapot örökítette meg a mának, az aranykorszaknak hazudott nyomort és őrjöngést… Állott az író a Vigadó nagy asztala mellett, arcán az elkárhozottak örökös félmosolyával, arcán ezt az űzött mosolyt borospohara tükrében hosszasan elnézegette, s kissé gyűlölködve jegyezte meg, mintha egy, a többiek számára láthatatlan vendég, a többiek számára nem is hallható kérdésre felelne: ,,…nem, nektek nem kell mese, meséljetek magatok!", és elfordult. ,,A paradicsomot akartam volna megírni mindég — folytatta később keserűen —, mint szegény jó Ezra Pound, akit, ha nem is ezért, hálából ketrecbe zártak, de nekem is csak a pokol jutott a bugyraival, melyek mellől még a rettegett purgatórium is az ígéret földjének tetszett..." Azután érte jött egy légyfonatú hintó, beszállt, és eltűnt a képzelgések gomolygó ködében, történeteit hagyva itt maga helyett, hűséges, mellette mindvégig kitartó olvasóinak, akik gyerekként kezdették el olvasni őt a Napsugárból, s felnőttként kapták regényeit és elbeszéléseit... ,,Nincs eszményibb annál — mondotta a nyolcvannyolcas, már idézett interjúban — mint az, ha az ember akkor fog tollat, amikor már nem tud nem írni, amikor az író csak eszköz, hangszer, és az élet általa akar megnyilatkozni…"

Illusztráció: Nagy Imre rajza