Rügyező ág
...A házunk tornácán lévő kispadon szerettem ülni leginkább gyerekkoromban, magam sem tudom, miért. Tágas tér nyílt meg előttem, a szomszédos kertben csicsergő madarak éneke, az utcán játszó gyermekek csengő hangja, a hátsó kertben a szomszéd kecskéjének játéka szórakoztatott. Délutánonként, a vecsernyéig, ahogy akkor mondták, itt üldögéltem nagyapámmal, ő történeteket mesélt gyermekkorából, az esti harangszó után még megvártuk a hazafelé sétáló teheneket, majd aludni tértünk. (…) Kissé elkalandozva kilépek a történetből, a mesélő nagyapám lesz, id. Szász-Kovács Sándor, Szász-Kovács József és Farkas Rozália ötödik fiúgyermeke.
1932. július másodikát írtak a naptárba, egy nő lázasan hevert a szalmasurdén, fehér lepedő volt előtte és egy mázas tál meleg víz, a bába­asszony nyugtatgatta, odébb Manci az asztal mellett ülő Zsuzsát próbálta rávenni, hogy harapjon valamit. Az ötéves törékeny kislány annyira izgatott volt, hogy mi fog történni, egy falat sem ment le a torkán. Kint a veteményesben a már serdülőkorban levő Boriska a zöldségeket intézgette Far­kas nagyanyja tanítgatásával. A férj a mezőn dolgozott a többi napszámos munkással, csekély napi bérért, hogy otthon a négy éhes szájat betömje.
– Fiú! – kiáltotta a bábaasszony örömében –, mire a kemence mele­gében elszunnyadt öreg, Farkas József, a nő apósa örömében majd leesett. Egy fiú volt a családban, Lajos, az is már nagyocska. A kicsi kék szemű, ébenfekete hajú fiúcska ijedten nézett körül, majd hangos jajveszékelésbe kezdett.
– Sándor! Sankó! Sanyika! Ez lesz a szemem fénye neve! – szólt buzgón az anya, Rozália, miközben keble tápláló melegéhez ölelte a csöppséget, aki nyomban elhallgatott.
Lassan szürküllött, a fakapu csattant az első udvaron, megérkezett a ke­mény munkában elfáradt apa. Vissza­tűrt ingujja redőin vastag por, arca és bőre napégetett, kemény mezei munkával és két kezével kereste a mindennapi betevő falatot. Gyermekei körüljárták, tarisznyája után nyúltak, buzgón várták a „madárlátta kenyeret”, ők ugyan nem tudták, hogy apjuk ebédje az, melyet nekik hozott haza vacsorára, a nő sokszor sírva fakadt e kegyetlen élet láttán, a szenvedés iskoláját már rég kijárta, de tűrt, hogy gyermekeit boldognak lássa. Hiszen olyan naivok még, ismételte gyakran, minden boldogsága a gyermekei voltak.
Zsindelyes kis házban laktak, mind­össze egy szobában és egy konyhában. A ház fala tapaszos, hófehérre meszelt, a plafonban nagy fagerendák álltak ki, és szög, melyen a megfáradt kalap estebéd után megpihent. Kint takaros tiszta udvar, Lajos a tizenkét éves gyermek minden este a csorda érkezése után bekötötte a teheneket, majd hozzálátott az alapos tisztogatáshoz: szépen kisöpörte az udvart, meglocsolta a zöldségeket, majd szénát dobott le az ólból másnap reggelre. Ta­karos, erős fiú volt, minden álma a katonák körül forgott, bámuló tekintetét mindig ott felejtette, ha besorozták a nagyobb legényeket. Boriska, a legnagyobb lány takaros, szófogadó, a legnagyobb segítség a háznál, az anyjával még napszámra is járt, a kimért répát a tűző napon egyhamar kiszedegette, otthon főzött, mosott, és két kisebb lánytestvéréről sem feledkezett meg. Ő már nagylánynak számított, már a hét osztályt is kijárta, viszont a fonóba még ő sem mehetett. Manci és Zsuzsa az örök vidámság és derű, sugárzott tekintetükből a boldogság, saru nélkül szaladgáltak a forró homokon, kavicsokon, nyáron csak egy szál ingecskében játszadoztak, vagy fürödtek a napra melegedni kitett vízben.
A kicsi Sándor már jókorán cseperedett, a három évet is betöltötte, amikor nagymamája először vitte óvodába. Majd újabb kis jövevénnyel bővült a család: 1936-ban megszületett a legkisebb hugica, Juliska, kicsi, hullámos hajú gyöngyszemű tünemény. Sanyarú évek következtek, de gyermekésszel még nem fogható fel a változás, a nehéz körülmény, az éhínség érzete és nem utolsósorban a szülő szenvedése, hogy éhes gyermekének nem lesz, amit vacsorára adnia. Egy egész napi kaszálás után vitt haza József, a családfő egy kiló puliszkalisztet, melyet jól beosztva a szülők általában cukros vízzel fogyasztottak, hogy a gyermekek a friss tehéntejjel növekedjenek. Múltak az évek, egyik a másikat követte, szemlátomást cseperedtek a gyerekek, Boriska már nagy lány volt, ő segíteni járt a szülőknek a mezei munkában, Lajos elkelt a nagyapja kezénél, a három lány és Sándor otthon egymást nevelték. Manci, a nagyobbik lány, aki már tizenhárom éves volt, rongyba­bákat varrt a kisebbeknek, Sándor a szomszéd fiúval, Polgár Lacival karikázott az úton. Laci nagyobb volt, mint Sándor, anyja egyedül nevelte fel a négy fiút és az árván maradt lányt. Apjukat elvesztették még az első világháború idején, ezért a nagyobb fiúk napszámra jártak, anyjuk pedig szolgálni, mosni, takarítani a nagy gazdákhoz, a két kisebbik, Lacika és Bözsike, ketten otthon, és esténként a szomszéd gyerekekkel játszottak. Néha az iskolából hazahozott tobozokból esztenát építettek, vagyis olyan kicsi épületet, ahol a kisebb tobozok voltak a bárányok, a nagyobbak a juhok, volt ott olyan helyiség, ahol fejtek vagy épp a sajtot készítették gyermeki elképzelésük szerint. Bár nehéz évek jártak, a gyermek nem érzi a hiányt, az utca pora, egy barát ölelése sok mindent kárpótolhat: pénzt, gazdagságot, kárpótolja és felöleli mindazt, amit az anyagiak soha nem fognak.

Szász-Kovács Réka

Testvéri szeretet
...A továbbiakban egy nagymama fog mesélni. Nem, ez pontatlan kifejezés lenne, a nagymamám, Anderlik Ildikó fogja bemutatni élete egyes pillanatait:
Ahogy lefutottam a lépcsőről, hátam mögött hagyva a kopott kis játékokat, s velük együtt a húgomat is, aki bizony elszontyolodott magára maradva, utánam szállingózott a fehér kis lengyelkém. Egyedi darab volt, még keresztapámtól kaptam négyévesen. Gyönyörűen kihímzett, földig érő. Magamat mindig királykisasszonynak érezhettem benne, hiszen, már amennyit a mesékből én megjegyeztem, a királylányok is hasonló ruhát hordhattak. Fejemre ilyenkor mindig egy aranyszínű szalagot kötöttem, s kecsesen nyújtogattam a kezemet a napfénybe. Vidám kis lányka voltam, rendkívül vidám, olyan jóízűen tudtam nevetni, mint az unokáim (büszkén elmosolyodik). S a körülöttünk lévő világ hiába nyaldosott ördögien, mi ott, a családi fészekben, biztonságosan készülhettünk elő egy küzdelmes életre.
Emlékszem, igen, pontosan emlékszem a verőfényes udvarra, a kikövezett járdácskára, melyen annyiszor és annyiszor meg­botlottunk. De olyankor szaladt édesanyám, sietett egy doboz gézzel s valami irtózatos szagú folyadékkal, s tündérien gyógyította be minden sebünket. Kívül és belül. Igen, mert belül sebzett, fekélyes emberekként indulhattunk volna utunkra, mint sok más kisiskolás, akik hallgatták mindazokat az „igazságokat”, melyekkel minket elárasztott a tanoda. (...)
Az öltözködés rettentően korlátozott volt, a jegyre, amit a munkahelyeden kaptál a családtagok száma szerint, vásárolhattál ruhákat, azokat pedig három-négyszer is átalakíthattad, hiszen nem mindig adódott lehetőség egy újabb ruhára. És még a cipők! Négy-öt évente vettünk egy bakancsot, ami legalább két számmal nagyobb volt. Télen, hogy ne fázzon a cipő üres részén a lábunk, elég érdekesen oldottuk meg a problémát: felhúztuk a patentharisnyát (gyapjúharisnyát) a lábfejünkre, azt körbetekertük két-három réteg újságpapírral majd végül egy újabb réteg gyapjúharisnyát húztunk. A nyári szandálokat gyakran édesanyánk horgolta vagy szalmából összefonta. Igen, kellettek ilyen megoldások, abból kellett feltalálnunk magunkat, amit kaptunk. Míg kisgyerekek voltunk, a temető mellől, a bozótból hoztunk fát, így segítve a szülőknek. Édesapám azonban kitalálta, hogy milyen megtakarítás lehet, ha a város végi olajgyártól az összepréselt napraforgóhéjakkal tüzelünk. Persze, lett is annak szép eredménye, amikor egyik reggel akkorát robbant a kályha, hogy az egész lakás (szoba) koromfekete lett. ’55–56-ban vezették be a gázt, azután már nem kellett ezért fájjon a fejünk.
A szórakozást többek közt a mozi is biztosította. Hétfőtől csütörtökig egy film vetítődött a vászonra, csütörtöktől vasárnapig egy másik. Tehát nem lehetett lemaradni egyikről sem. Rendsze­resen vetítették a filmek előtt a kommunista híradókat, melyeket természetesen mindenki nagy érdeklődéssel hallgatott. Tökéletes agymosási kísérlet volt, valódi propagandatartalommal.
A hosszú főúton rendezett kis boltocskák bújtak meg. A trafikos néni melengető mosolya, a méterárus üzlet jellegzetes szaga, na meg a fűszerkereskedőé felvillannak olykor az emlékezetemben. Állandóan nyitva volt az örmény meg a katolikus templom is. Gyakran kedvünk telt bemenni oda, hiszen a meghitt csendben, a hűvös illatú barokk szobrok között igazán jól éreztük magunkat.
A szobánk, mely tulajdonképpen az otthonunk és menhelyünk volt, közepén az asztal, egy cserépkályha. Az ajtók a többi szoba felé be voltak zárva, ám a 80 cm-es falak között bújt meg az édesanyám által kialakított ruhásszekrény, kamra, illetve mosdófülke. Na, ott volt az igazi mennyország! Na, de nemcsak a kamrából jutottunk eledelhez, hanem az a két kis malacka is segített, melyet ámbátor hely szűkében a szobában tartottunk, tisztán és civilizáltan neveltünk fel családi légkörben. Szép terebélyes tornácunk volt, négy termésköves lépcsővel.
Mikor odaköltöztettek, szalmával volt leszórva a szoba sarka. Ideális nyugvóhely. Kaptunk pár takarót az egyik zsidó családtól, s a bútorokat innen-onnan összeszedtük, többnyire olyan helyekről, ahol ezeket osztották ennivaló fejében. S aki annak idején a varsolci gazdaságot vezette, Péter Miklós éjjelente néha egy kis lisztet, zsírt tett az ajtó elé. Erős idegrendszere és hite kellett legyen az embernek, hogy túlélje ép ésszel a hányódtatásokat. Édesanyáméknak sikerült. Így lett nekünk is kiváltságos helyzetünk, biztonságos, családi légkörünk. S bár szüleink sok mindent megosztottak velünk az igazságról, amit bizony nem mondhattunk el az iskolában, mert ott lebegett előttünk, hogy tettünk eredményeként apát a Duna-csatornához viszik. Így mindig volt közös titkunk, közös érdekünk és közös mosolyunk.
Édesanyám gyakran kötött. Hej, de nagy dolog volt annak idején egy Binder-kötőgép! Nem­csak ajándékba, de még mindennapi ruházatunkba is divatos darabokat komponált. S ilyenkor mindig dúdolt valamit, még most is sokszor fülembe cseng. Akkor én kaptam magam, s végigtáncoltam azt a hosszú szobácskát, kezdvén az ajtó felőli sarokból. Édesanyám elmosolyodott, s játékosan nevetett komoly ábrázatomon, ahogy egyes testhelyzeteket próbáltam felvenni. Nem sokáig maradtam álmodozó, hamarosan, egy ismerős néni bizta­tására, beírattak a balettiskolá­ba. Csodás éveim voltak! A szigorú tanárnők és a vetélytársaim ügyessége ellenére harmadik osztályban már a kolozsvári balettiskolában koptattam a tánccipőmet. Harmadik év végén kiválasztottak Bukarestbe, előkészítő osztályosként Moszkvába. Isten azonban nem akart elszakítani e szép országtól, s a „rossz” származásom miatt vagy örökbe fogadtak volna, vagy le kellett mondanom a balettről. Az utóbbit választottam. Az érettségire már Petro­zsényban került sor, mert látva, hogy a külkereskedelmire a származásom miatt nem vesznek fel, a szamosújvári pap fiával, Szőke Kálmánnal fogtuk magunkat, és elmentünk Petrozsényba.

Makkai Fanni