Ha nem a mi bőrünket vinnék vásárra, akár szórakoztató is lehetne, ahogy a Dîmboviţa-parti csúcsvezetők egymást minősítik. Az államfő a kormányfőről állítja, hogy született hazudozó – hazudik a népnek, az európai partnereknek és a pártbeli elvtársaknak is –, a kormányfő pedig nem marad adósa, szerinte az államfő egy szava sem igaz, korrupt vezetőkkel vette körül magát, és kegyetlenül rossz irányba vezeti az országot. A magam részéről mindkettőjüknek igazat adok!
A sok szemrehányás között csak az nem szerepel, hogy: te sem adtad vissza a lopott holmit! (Mi másként nevezhetnénk a kommunizmusban elorzott, az állam és a kormányai által máig bitorolt javainkat?) Ebben a kérdésben, úgy tűnik, teljes a konszenzus és nagy, nemzeti az egyetértés. (Pedig mindketten hogy esküdöztek, egyik kezükkel az alkotmányon – amely garantálja a magántulajdont – , másikkal a biblián – ne lopj!) Bizonyítja ezt az is, hogy a visszaszolgáltatásokért és kártalanításokért létrehozott fő-fő sóhivatal (ANRP) törvénytelenségeinek kivizsgálására alakított szenátusi bizottság a 2012. október 31-ig meghosszabbított határidőre sem készült el a jelentésével, sőt, mélyen hallgatnak róla. Ennek a bizottságnak kellett volna ellenőriznie, hogy a főváros elit negyedében felhúzott, impozáns székhelyű intézmény (udvarán az ügyfeleknek fenntartott pottyantós budival, amely jelzi, hogy nem ajánlatos sem belépni, sem belelépni) az elmúlt bő tíz év alatt milyen munkát végzett. Igen, mert az időközben a kétszázezres létszámot is meghaladó kérelmezőktől egyre több panasz érkezik, a kérések jó része még mindig megoldatlan, és mivel jó sok külföldi örökösnek is követelnivalója van, az EU előtt nem lehet eltussolni az ügyet – sőt, már ott is megelégelték a Romániából ömlő pereket. És habár a nevezett bukaresti intézmény már jó ideje befagyasztotta működését, vezetői tízezres nagyságrendű béreket, az idejében lelépett igazgatók pedig euróban kiutalt végkielégítéseket kaptak. Eközben a kapun kívül nyíltan folyik az iratcsomók felvásárlása – a megállapított összeg feléért. A kártalanításokra várók sok esetben eladják jogaikat, megunva, hogy hiába jártak-vártak – és úgy tűnik, arra van mód vagy ismeretség, hogy a vevők kiemelt módon, sürgősen megkapják a pénzeket. A szálak ezúttal is – akár a vasúttársaság és a meglopott bankok esetében – felfelé mutatnak (másként hogy mehetne évek óta az üzlet?), így nem kizárt, hogy ennek az ellenőrzésnek is kitörik a nyakát, pedig nagyon ideje lenne ezt a jogot és emberi méltóságot süllyesztő intézményt egyszer gatyába rázni.
Az ilyen és ehhez hasonló, igen nagyszámú fővárosi hivatal megléte bőségesen indokolná a regionalizálásnál Erdély végérvényes és örök leválását a fanarióta hagyományokat ápoló országrészekről.
TÖLGYES LAJOS, Brassó–Sepsibükszád
