Hadd moccanjon mások lelkében is valami szunnyadó energia, ahogy az enyémben is moccant, amikor bemutattam alkotásaikat.
Józsa Attila — a kör konok, kitartással munkálkodó vezetője versben kérdez: ,,Körökben élünk, / négyzetekben lakunk, / kúpokról álmodunk, / trapézban meghalunk, / de Uram, hol és mikor alkotunk?" Hol, mikor és... gondoljuk tovább — hogyan alkossunk ebben a zajos, szétesni látszó világban. Mintha válasz érkezne Bordás Attila soraiban: ,,Lassíts le, és hallgasd a belső zenét". A következő oldalakon valahol ,,beleszól" Magyari Zoltán: ,,A vers a legkomolyabb játék a nyelvvel." És játszanak a nyelvvel a belső zenére hallgatva a többiek is: Zsigmond József, Vass Károly, Fadgyas Edmond, Tóth Mónika, Kósa Emese, Demeter Mária, Bokor I. Elvira, Para Olga, Papp B. Mihály. Miután összecsuktuk a kötetet, az volt az érzésünk, hogy tőlünk függ — kitörünk-e a közömbösség köreiből, négyzeteiből... Ezeknek az embereknek sikerült kitörni! Meg kell próbálnunk, mert ha nem, Józsa Attilának lesz igaza: ,,Mindenért megfizetünk egyszer, Atyám / a be nem váltott ígéretekért, / a gyávaságból meg nem élt álmokért..." Elismeréssel gondolunk az unitárius egyház csapatot befogadó szeretetére, a Bod Péter Könyvtár támogatására, valamint Gönczi Vass Ildikónak a vállalkozás értékéhez méltó grafikai munkájára... A kötet útját megjelenéséig Magyari Lajos egyengette önzetlen szeretettel és az alkotók iránti tisztelettel. Bevezető szavaiban nem a jeles költő vállveregető hangja, hanem a világ rendbe hozandó dolgaiban társként résztvevők iránti tisztelet szólal meg. Figyelmeztet is: nem elég felmutatni valamit, kétségbe esni, szomorkodni, tudomásul venni, hanem a reményt is fel kell csillantani... Semmi sem véletlen... ahogy a verseket olvastam, megcsillant a Remény... A kötet szerkesztése idején 44 éves korában elhunyt Simó Éva Szappanos Szenga üzenete érkezett hozzánk: ,,A szürke földnek lelke lesz / Valahol fölsír egy gyermek / S megérti mindenki a szót, / Hogy a világnak lelke volt."
