A rendszeres és tudományosan megalapozott elvszerű irodalomkritika igényét hirdette meg ezzel Bajza, sőt, ennek jegyében munkálkodott maga is. „A kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istenének templomot építeni, oltárt emelni közöttünk sohasem volt oly hasznos, sőt, oly szükséges, mint ma” – írta 1831-ben.
Napjainkban is kihívás az intézményi rendszer helyes kialakítása, illetve a létező irodalmi intézmények fenntartása tájainkon, amikor is közvetlen módon ugyan nem állami monopólium a működtetésük, amint a pártállam idején volt, de közvetítő csatornákon ugyanabból a központi forrásból eredeztethető majd teljes mértékben a fenntartásuk. Egy kisebb forrás a privát szféra, viszont ez maga is nehézségekkel küzd, s különben tudott dolog, hogy amely vállalkozások sikeresek, profittermelők a kultúrában is, azok elsősorban szintén állami függőségűek. Az állami mecenatúra mint legfőbb fenntartó tehát ma is megkerülhetetlen, az előfizetők és egyéni támogatók szerepe viszont – ha vannak is kivételek – általában elenyésző.
Ilyen körülmények között jó, ha a „piacosabb” irodalmi produkció – amely 1990 óta mennyiségben mindenképpen gyarapodott – és annak közvetítése, azaz a folyóiratok, kiadók, más kulturális médiumok, egyesületek élvezhetnek még valamilyen mértékű támogatást, a rendszer másik két részegysége, a befogadás és a feldolgozás – ahová az irodalomkritika is tartozik – vajmi keveset kaphat.
Ezek nyomán mondhatni, megszállottnak kell lennie, aki ezzel foglalatoskodik. Nem véletlen, hogy alig lehetne egy-két nevet említeni, akik nemcsak a maguk, de a szakma, az irodalomtudomány  képvisele­tében is cselekedtek 1990 után, hogy legyen közöttünk kritika...
Jellemző, hogy a rendszerváltással letűnt erős állam adott esetben odafigyelt, ha írók, művészek a szakma nevében hallatták hangjukat valamely fórumon, most viszont a gyengének mondott állam meg sem hallja a figyelmeztető szót vagy a tiltakozók kiáltását, amely olykor-olykor az alkotó értelmiség részéről felhangzik. A letűnt rendszer jelszava a régről ismert Oszd meg és uralkodj! volt, a mai pedig egy nyilvánvalóbbat és egyszerűbbet követ: Osszad és uralkodj!
Az eddig elősoroltak okán is helyénvaló helyzetértékelés, hogy ti. miért nincs, ha van irodalomkritikánk. Egy ilyen logikai manővert tükröző kérdés eleve azt a feltételezést előlegezi, hogy nem teljes értékű az az irodalomrendszer, amellyel kapcsolatban felvetődött. Ha pedig egy rendszer akármely elemében „gyengélkedik”, az az egésznek a működésére kihat, s ezt nem elég pillanatnyi „gyorssegélyekkel” kezelni, illetve jól hangzó s meggyőző (?) mentségeket keresni a megoldás helyett. Ehhez körültekintő újragondolásra és gyakorlati döntésekre lenne szükség, mégpedig nagyon gyorsan. A szakmát hozzáértéssel és áldozatok árán művelők részéről jogos elvárás lehet ez mindenekelőtt a kormányzati tényezők irányába, de nyilvánvaló, az emberi, szubjektív oldal sem vonhatja ki magát egy általános revízió alól, s ezáltal elérhető lenne talán, hogy – Bajza szavaihoz fordulva – ne az önfénynek s a bálványozásnak legyünk baráti...
Mindenekelőtt nagyobb nyilvánosságot érdemel a kritika a már létező erdélyi fórumokon. Az irodalmi-kulturális folyóiratoknál (Korunk, Látó, Székelyföld) általában a megszokott szemlerovatuk hol nagyobb, hol kisebb teret kap a laptestben, szerkesztői koncepciótól meg a munkatársaktól függően. (...) A napi- és hetilapok esetében aztán elmondható, hogy a helyzet egyáltalán nem kielégítő. Ma már az egyetlen országos lap, a Krónika alig tájékoztatja olvasóját például a kortárs hazai irodalmi produkcióról, pedig történt kezdeményezés részéről, egy melléklet megjelentetése, sajnos, igen hamar abba is maradt. A megyei vagy egyes régiók napilapjaiban is rapszodikus és esetleges az új könyvek, számottevő irodalmi események és jelenségek bemutatása. A kritikának az említett fórumokon való hátrányos helyzetén viszont segíthetne valamiféle ösztönző rendszer kiépítése, ha a lapoknak kritikarovat vagy -oldal szerkesztéséhez például egy speciális forrás állna rendelkezésükre.
Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Meg­történhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi az olvasót, hiszen értelme akkor van, ha valóban befogadóra talál.

Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligájának 2012. évi táborában Árkoson