Pedig a természet már akkor is erre a liszenkói hurráoptimizmusra földrengésekkel, árvizekkel, elsivatagosodással, naponta Földünkről százával végleg kipusztult növény- és állatfajokkal, éhínséggel és járványokkal, megannyi kivédhetetlen természeti csapással cáfolt rá.
Arra kényszerültem gondolni, hogy valahol, valamiben mi, emberek nagyot tévedtünk. Hogy veszíthettük el azt, aminek legfontosabb szempontnak kellett volna lennie emberi létünkben? Elfelejtettük volna, hogy Homo sapiens sapiens (értelmes, bölcs ember) faj néven mi is besorolódunk a természet milliós nagyságrendű fajai közé? Hogy éppen úgy részei vagyunk a természetnek, mint a Koch-bacilus, mint a tarackbúza, mint a galambgomba, mint a medve vagy mint két legközelebbi rokonunk, a csimpánz és a bonobo.
Tudom, hogy azonnal kész a válasz: indokolatlanul minősítjük le ember mivoltunkat, hiszen éppen nevünk jelzi, hogy felsőbbrendűek vagyunk bármelyik élőlénynél. Ugyan melyik állat képes a járástól felszabadult kezével eszközt készíteni, a beszéd képességével kapcsolatot teremteni, akár elvont fogalmakat közvetíteni, a múltra visszatekinteni, és a jövőt megtervezni, a társadalmi létet törvényekkel szabályozni? Mindez persze igaz, de ha ezek a tulajdonságok lehetővé tették a földi lét egészének – sőt, ma már más égitestek – megismerését, ellenőrzésünk alá vonását, megfontoltan sáfárkodunk-e e gazdagsággal? Úgy tekintjük-e megőrzését, mint ember-jövőnk biztosítékát? A természet más fajai használják környezetüket ön- és fajfenntartásukra, de nem pusztítják el. Az évente megújuló természet a létalapjuk.
Arra gondoltam, hogy a téli hónapokban – amíg pihen a természet – gondolkozzunk el közösen olvasóinkkal ember-létünkről, a Föld sok millió éves fejlődéstörténetének eme rendkívüli megvalósulásáról, magunkról.
Minden alkalommal elmélkedésünket kérdés zárja, amelyre feleljünk önmagunknak: Jól gazdálkodunk-e földi birtokunkkal?