Torokszorítóan nehéz múlt időben beszélni egy olyan emberről, aki annyira a mában élt, mint Jakobovits Miklós.
A mában élt, hogy a jövőt tervezhesse, alakíthassa. Telefonon beszélgetve, vagy személyesen találkozva mindig energiát adott: ha legfrissebb alkotói kísérleteiről, vagy a Barabás Miklós Céh életéről faggattuk, mindig nagy optimizmussal, életerővel beszélt. Soha nem volt rezignált, reményvesztett. Ha a beszélgetés fonala rossz irányba tartott, ő gyorsan, sok leleménnyel fordította humorosra a szót. Rendületlenül hitt az alkotói munkában és az emberi találékonyságban. Művészként mindig lehetőségei határait feszegette, kísérletezett, újított, szervezőként sok diplomáciával kiépített kapcsolatrendszerét működtette. És soha nem önös célból, hanem mindig céhtársai érdekében: itthon és külföldön ösztöndíjakat, szakmai elismeréseket harcolt ki az erdélyi művészek számára, laudációkat írt és mondott, ha kellett, alkotótáborokat szervezett, és álmodozott a művésztársadalom jobb megbecsültségéről, egy erdélyi művészeti közgyűjtemény, múzeum létrehívásáról. Nagyon sokat küzdött, lobbizott az intézményi keretek megerősítéséért mind a Barabás Miklós Céh, mind az Erdélyi Művészeti Központ esetében.
Az általa hordozott zászlót átvenni és magasba tartani nagyon nehéz feladat, nagy felelősség, mert egyszerre tudott lelkesedni, álmodozni és pragmatikusan, taktikusan lépni, szervezni. A művészi és a közéleti kreativitás, az önkiteljesedés és a közösségért való tenni akarás csak kevés emberben ötvöződött ilyen hőfokon. A földi elválás nehéz pillanatában életműve, szellemi hagyatéka az egyetlen, de legerősebb vigaszunk.
Isten áldja emlékét!
