Daniel Defoe (1659–1731) megírja a magára utaltságban is túlélő ember regényét (Robinson Crusoe, 1719). Azóta ennek az egyébként valóságos történeten alapuló kalandregénynek nemzedékek ifjai és felnőtt olvasói élik át maguk is az emberi találékonyság és élni akarás élményét.
Defoe valódi hőse, Selkirk tengerész – ellentétben Crusoe-val – maga választotta a lakatlan szigetet otthonának négy évig, és egyedül tette próbára önmagát, míg Defoe Péntek személyében társat is adott hősünknek. Előfordulhat – akár napjainkban is – katasztrófák következtében, hogy az embernek meg kell küzdenie az életben maradásért, de immár évmilliók óta társas lények vagyunk hasonlóan emberszabású emlős rokonainkhoz vagy a náluk is értelmesebb delfinekhez, elefántokhoz, falkákban élő ragadozókhoz és számtalan más állatfajhoz. Természetesen azok a közösségek, mint a csimpánzokéi, amelyek kisebb és lazább életvitelű csapatokba tömörülnek (30–50 egyed), jobbára csak szaporodásra, ivadékgondozásra, táplálék felkutatására maradnak együtt, és ezek meg a még barlanglakó emberé között lényegi a különbség. Az emberek – bár eleinte szintén kis közösségekben éltek, akárcsak a csimpánzok – a kialakult beszéd mint kommunikációs eszköz révén szervezettebbek, eszközkészítők és -használók lettek, immár nagyobb (100–150 tagú) közösségekben is hamarabb egyezségre jutottak teendőik dolgában. Megszerzett területüket őrzik, és a közösségen belüli agresszió értelmét veszti. Megjelenik a szerzett táplálék megosztása az ember felnőtt egyedei között is. Ez a legközelebbi rokonunkra, a csimpánzra nem vonatkozik (természetesen kivéve az anya-gyermeke kapcsolatot). Jellemzően valamennyi főemlősre – az emberre is – kialakul a csoporton belül érvényes rangsor, amelyet többnyire az alfa-hímek tartanak, mindaddig, amíg ehhez elég erősek. Az emberi társadalomban kissé másként van (de fedezhetünk fel ebben is analógiát). A belső agresszió csökkenésével egy időben kialakul a szomszédos területet (áreát) birtokló közösségek között az agresszív, hódító törekvés (érvényes az emberre is). Létrejönnek a monogám családok (az emberi társadalmak kb. 40 százalékában intézményesített) az emberszabású emlősök többségénél is, szavatolva ezáltal a következő nemzedék biztonságos megmaradását. Két fajnál (az embernél és a bonobónál) a szexuális kapcsolat párkötő, de örömszerző is, ezért gyakoribb. A lefelé szűkülő közösségi szinteken (ország, etnikum, lakóhely, munkahely, család) túlszabályozott emberi társadalmunkban függetlenségünk részbeni feladása létünk biztonsága érdekében írott és íratlan törvényekkel behatárolt. Ki lehet belőle lépni, de számolnunk kell a következményeivel (lásd: diktátorok, merénylők stb.).
Kérdés: Ön idős, egyedülálló, beteges ember. Melyik megoldást választaná: például idősek otthonát, eltartási szerződést vagy élettársi kapcsolatot?
