Romániában élünk, ahol minden lehetséges, amit csak el lehet képzelni. És az is, amit nem lehet. Romániában élünk, a föld e páratlan részén, és ez állandó izgalommal, kíváncsisággal vagy éppen ellenkezőleg, nyugtalansággal és idegességgel tölt el.
Január 16-án például arra ébredtünk, hogy sztrájkba léptek az államvasutak dolgozói, mivel nem kapták meg a fizetésüket. Állnak a vonatok, nyughatatlan utasok panaszkodnak a nagy euro-ázsiai hazugságládákon, hiszen ez a sztrájk nem volt eltervezve, nem volt bejelentve. Ideges szakszervezeti vezetők magyarázkodnak, a vasúti dolgozók tiltakozásának oka, hogy nem kapták meg a fizetésüket. Noha, mondják mások fejüket csóválva, még huszonnégy óra sem telt el a fizetés időpontjától, a pénz, valószínű, a bankban, az pedig előbb-utóbb át is utalja. Föl sem merjük tenni a kérdést, miért nem utalja át azonnal?
Azonban nemcsak ez a baj, hanem az államvasutak fölöttébb ellehetetlenülő helyzete. (Ahogy egyes szakszervezeti vezetők teljesen jogosan szóvá teszik: az elmúlt időben is folytatódtak a lopások, sokszor nélkülözhetetlen berendezéseket is ellopnak, az is csoda ebben a helyzetben, hogy járnak, ha járnak a vonatok.) A dolgozók panaszkodnak a felszerelések elavultsága miatt is. Ezt tudjuk, látjuk, a román államvasutak egész rendszere elavult, nemcsak a pályák szorulnának azonnali felújításra, hanem az egész, beleértve a dolgozók, a szakszervezeti vezetők, a vasúti igazgatóság gondolkodásmódját is. Romániában élünk, az államvasutak helyzete is olyan, mint az országé. A változás elkerülhetetlen. Ráadásul – hiszen a baj soha nem jár egyedül – megérkezett Bukarestbe a Nemzetközi Valutaalap tárgyalóküldöttsége is, hiszen mint tudjuk, újabb készenléti hitel felvételéről lehet szó, a nagy garral összegründolt költségvetésben akkora lyukak tátonganak, mint a malomkerék nagyságú ementáli sajtokban, s ezeken a lyukakon a tárgyalóküldöttség tagjai egymás elképedt arcába meredhetnek. S Damoklesz kardjaként lóg az államvasutak feje fölött a késleltetett privatizáció rémképe is. Ami van, az hibrid, és működésképtelenné teszi előbb-utóbb az egész rendszert. A baj soha nem jár egyedül.
A valutaalap tárgyaló küldöttségét nem a „mi emberünk” vezeti, tudják, az a derűsen mosolygó férfiú a lyukas talpú cipőjével, aki az évek során megismert, megszeretett bennünket, láthattuk, hogy mulatságon magával a nagy hírű Sorin Blejnarral poharazgatott, táncolt is (hórát, a nemzeti táncot), mutatva, hogy a virtus mindig idomul a korszellemhez. Nem, ő már a múlté, akárcsak Sorin Blejnar. Ki tudja, hol bolyonganak az éji homályban?
A valutaalap küldöttségét Erik de Vlijer vezeti (róla legalább annyi jót mondhatunk, mint szervezetéről, de ezt egyelőre hagyjuk, előbb-utóbb minden kiderül). A valutaalap szakértői megvizsgálják, Románia hogyan, milyen mértékben teljesítette, ha teljesítette, vállalt kötelezettségeit. A vasúti sztrájk – ezt kijelenthetjük – a legjobb időben érkezett, s óhatatlanul is rátereli a figyelmet a Román Államvasutak lehetetlen helyzetére. Lehet, hogy éppen ez volt a bejelentetlen munkabeszüntetés fő oka. Ideje lenne már a sehova nem futó vakvágányról nyílt pályára állítani a még működő vonatokat.
Másként a még utazgató honpolgárok jelentékeny részének egyetlen biztos közlekedési eszközként az apostolok lova marad. 2013-ban!
