Rémülten olvastam tegnap, hogy minden bizonnyal vannak más értelmes lények a Naprendszerben, naprendszerekben, de annyira messze tőlünk, hogy évezredekbe telne, míg meglátogatnának bennünket. Igaz, hangzik továbbiakban az érvelés, azok az értelmes — ne adj’ Isten, értelmesebb — lények esetleg évezredeket élnek egyenként, de hát mégis...
Én abba belenyugodnék, hogy tízszer, százszor annyit élnek, mint mi, engem csak az aggaszt, hogy bennünket gyengén fejlett lényeknek tartanak, ezért nem keresnek még meg itt, a glóbuszon.
Értelmesnek hisszük magunkat, és el is lennénk ennyi képességgel valahogy, ha a javunkra, és nem a létünk, földünk, utódaink és öregeink kárára használnánk föl ezt a képességhalmazt, amelyre annyira büszke a fajtánk.
Soha emlős még nem veselkedett ennyire neki önmaga elpusztításának, mint szép fajom. Ez a faj minap, kétezer esztendővel ezelőtt már királyokban és királyságokban gondolkodott, mert azt élte, a hatalom és hatalmasok imaszőnyege mellett a porba könnyezést, azt, és a képzeletbeli boldog létét sem tudta másképp elképzelni, mint királyságnak.
Megépítette hát magának a Jézus-királyságot. Az a királyság volt az egyetlen mindmáig, mely lakható volt, lakható lett volna, lakható lenne mindnyájunk számára. Az, amelyben ott az egyenlőség legfőbb erkölcsi állapota, és nem parancsa. Állapot, amelyben ember hajlik meg szeretettel az ő lábát, a mások lábát megmosó király előtt.
Jézus királysága nem másolata a mesebeli rendszernek. Jézus király meghajolt a koldus, az éhező, az esendő ember s asszony előtt.
Ám ezt ebben, e földi, romlott világban tette. Jézus eljövendő és ugyancsak esedékes világában nem lesz osztálykülönbség, nem búvik át a tű fokán a teve, hogy gazdag jusson bé az ő királyságába.
Én vallom, hogy a szeretet és a szeretettség igenis földi gyümölcs. Azt is teszem rögvest hozzá, hogy számunkra ennyi értelem elegendő lenne a jobb élethez, ennyi, amennyi van, ám azt jobban kellene felhasználni, nem így.
Messzire kerültünk a talán létező értelmes lényektől, hatlábúaktól és egyszeműektől, tízezer esztendős lényektől. De nekünk ez a földgolyó és a fejenkénti nyolcvan, kilencven év elegendő lenne, ha nem gyűlöletben kellene leélnünk.
Sarában, kátrányában a gyűlöletnek kell éldegélni aljas földi királyok kénye-kedvéért. Mi köze ennek a mostani létünknek a szeretet királyságához? Semmi.
Aki milliók kárára dús- és dühöngőn gazdag, és a holnapban újrateremti magának a mi munkánkból roskadásig a gazdagságát, azt nem lehet, nem szabad szeretni, nem lehet, nem szabad megtűrni.
Aki a pénz földi császárait segíti éhen vesző gyermekeink fölött uralkodni, az bűnös itt, ma, és bűnös lészen Jézus királyságában is.
A karácsony, a jóság születésének napja mandulakeserű szavakat indít a nyelvem alatt. És éppen azért, mert manna híján kenyeret sem vagyunk képesek adni kisgyermekeink, népeink, szép fajunk kezébe.
Vetettünk ágyat jászolban az újszülött Jézusnak. Ágyat kell vetnünk hazánkban s mindenütt a szeretet királyságának. Vagyunk, tehát ez a dolgunk. És ha nem leszünk, és nem ilyenek, magyarok, románok, hinduk leszünk, hanem gyáva fajzatok, akkor késik az Ő, a mi királyságunk s kenyerünk, vizünk.
Legyen erőnk hát élnünk magunkért és az élhető királyságért!
