Adveniat regnum Tuum — mondja a karácsonyt megelőző hetek kérését az ember. Világszerte nő a készülődés Jézus születésére, ennek évfordulójára; nyüzsögnek a bevásárlókosaras angyalok a boltokban, a buszokon, egymást már-már letapossák, hogy megszerezzék mindazt, amivel szeretteiket meglepni szeretnék, az ünnep hangulatát fokozhatnák.
Csak a nyugalom hiányzik, pedig nagyon elkelne nyugalomból kicsivel több mindenki háza táján. Ebben a kettősségben telnek a napjaink: egyfelől lesve az ajándékként alászálló szeretetet, másfelől torzsalkodva, tüsténkedve, egymást fellökve, ha úgy adódik, hogy akadályoz bennünket ünnepünk kiteljesedésében. S ez nemcsak a mindennapok apró-cseprő ügyeire vonatkoztatva igaz, hanem a nagyobb összefüggések szintjén is. Erről a kettősségről beszél a lepergett kétezer esztendő is, mert voltak bölcs, világtól visszavonult szerzetesek, kódexmásolók, gyógynövény-gyűjtögetők, de keresztes lovagoknak öltözött hadfiak is, akik ugyanannak az igazságnak a nevében rontottak képzelt ellenségeikre. Gondoljunk csak Szent Ferencre, aki a madarak nyelvén is beszélt, megszelídítette a gubiói farkast is, áradt belőle az alázat s a világot átfogó szeretet. Zefirelli csodálatos filmjében, a Hold nővér, Nap fivérben erről vall, míg Rex Harrison a Michelangelóról készült filmben II. Gyula pápát mintázza meg, aki ha kellett, hadak élén vonult egyik tartományából a másikba, s szolgáltatott ,,igazságot". Közben épült Szent Péter temploma, gyarapodott vele a pápai állam s a keresztyén egyház. Kinek volt igaza? Ferencnek vagy a pápának? Mindkettőnek, mert ilyen az ember! Alaptétele a dogmatikának a bűneset után, hogy az ember nem tud nem vétkezni (non potuit non peccare), ettől nyögünk, innen a kettősség mindenikünkben. Egyik kezünk alamizsnát osztogat a tereken, másik kezünk levágni készül, akit ellenségnek mondtak ki. Olvasom az újságokban, hogy menyire elszaporodtak a gyilkosságok mifelénk is, a rablás, betörés, földelorozás, a könyörületnélküliség. Közben futunk a karácsonyfának való fenyő után, forr a borunk, és sül a kenyerünk, hogy az Úrasztalát megteríthessük, de a hozzánk érkezett csomagokból el-eltűnnek a fontosabb dolgok... Jöjjön el a Te országod — morzsolgatjuk szánkban az adventi igét. Bár megtelne a lelkünk több szeretettel, megértéssel.
Hó hullott, s még hullani fog, ha hinni lehet a meteorológusoknak, ropogó, fehér karácsonyunk lesz, hatvanlejes szaloncukor díszítheti a zöld fenyőt, meglenne minden. Jó volna, ha ez a most közelgő karácsony teljesebb lenne, hadd áradjon az áldás magunk körül, s legalább éjféli misére menet ne lökjük félre embertársunkat a bejárati ajtóban: álljon félre, nem látja, hogy jövök?! Kicsi időre el kellene felejteni a borsos árakat is, mert a sok panasz, kétségbeesés csak rontani képes az ünnep hangulatát. Tudom, nehéz időket élünk, de merem állítani, soha nem voltak mifelénk a karácsonyok sem gondtalanok. Többször voltak sárosak, véresek, mint a lélek békéjét felvillantók. Persze, rajtunk is múlik csomó minden, nem lehet bajainkat csak a világ bajaiból származtatni. Tedd a kezed a szívedre, ha van, s legalább advent napjaiban gondoljunk mindannyian a betlehemi csillagra, mely vezette a háromkirályokat, a tanácstalan pásztorokat. Ugye, volt eligazítás akkor is? Most is kell lennie! Ha ezt sem hisszük, hiábavaló a banánvásár, felesleges futkorászássá válik a várakozás napja, külsőség marad csupán. A léleknek kell elsősorban megmártóznia tiszta érzésekben, hogy az ünnep beteljesedést, igaz örömöt hozhasson minden hajlékba. Úgy legyen, Istenem!