Európa idei, „második” kulturális fővárosáról írok. A kisebb „testvérről”, mert a nagyobbról, sőt, annak „rokonságáról” bővebben tájékoztatta az olvasókat lapunk január 12-i száma. Használom e jelképszerű jelzőket, mert nemcsak a nagy és régi francia kikötőváros, Marseille nyerte el e rangos és nemes rendezvénysorozat idei tulajdonjogát, hanem az egész Provence régió, ennek mintegy nyolcvan települése.
De személyesen jobban szurkolok a Kárpát-medence, a történelmi Magyarország azon városainak sikereiért, amelyek szintén megpályázták és elnyerték a kulturális főváros címet. Nagyszeben és Pécs után Kassa következik a sorban.
Történelmi könyveink, lexikonaink szerint a 12. század derekán Abaúj megyébe II. Géza német ajkú telepeseket hívott. Ők alapították Kassát, amely hamarosan az északi, Lengyelország s a déli, Erdély és a Levante felé irányuló kereskedelem egyik fő állomása lett. Az Anjouk idején, a 14. században a Felvidék egyik legfontosabb központjává válik, hamarosan átveszi a megyeszékhely szerepét is... Első írásos említése 1230-ból maradt fenn. Egy 1261-es oklevél szerint Kasa nevű várjobbágy volt a terület bérlője. Eredeti lakói magyar és szláv szolganépek. A 12. században jelentős számú német telepessel gyarapodtak, akik erdőt irtottak és meghonosították a bányaművelést. 1347-től szabad királyi város. A 15. században az öt felső-magyarországi szabad királyi város szövetségének (Pentapolis), 1552-től a felső-magyarországi főkapitányságnak a székhelye. 1567-ben ide költözött a Szepesi kamara, 1597-ben az egri püspökség és káptalan. A Felső-magyarországi Fejedelemség központja 1682–85 között. 1872-től önálló törvényhatósági jogú szabad királyi város, 1876-tól Abaúj-Tolna vármegye székhelye. 1919-ig, majd 1934–44 között Magyarországhoz tartozik. Kassa 1941. június 26-i bombázása ürügyül szolgált az ország hadba lépésének a Szovjetunió ellen. 1945 tavaszán a csehszlovák kormány ideiglenes székhelye (itt született a kassai kormányprogram).
Az 1910-es népszámláláskor 44 211 lakosából 33 350 vallotta magát magyar anyanyelvűnek, de az ott élők 90 százaléka tudott magyarul. 2001-ben a 236 000 fős lakosságnak csupán három százaléka magyar nemzetiségű – hihetetlen és szomorú! Annál is inkább, mert régi, történelmi műemlék épületeinek sokasága tanúskodik a magyar múltról. A leghíresebbek közül említsük meg a Szent Erzsébet-székesegyházat, amelyet 1370–1477 között építettek. Korszakos jelentőségű remekmű a 11 méter magas szárnyas oltár, melynek tizenkét táblája Árpád-házi Szent Erzsébet életét mutatja be születésétől haláláig. A magyar gótika e kiemelkedő alkotása Zsigmond és Mátyás király, valamint nemesi családok, gazdag polgárok adományai révén nyerte el mai formáját. 1906-ban országos ünnepség közepette hozták haza és helyezték el a dóm altemplomában a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc és édesanyja, Zrínyi Ilona, valamint fia, József hamvait. A jobb és bal oldali szarkofágokban a száműzetésben hű társai, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós nyugszanak... Volna mit nézelődni, miben gyönyörködni a Hernád folyó partján épült, oly sok híres ember bölcsőjét ringató városban. Jó tudni a Thália magyar színházról, a Jakab-villáról, a Koldusházról, a domonkosok, a ferencesek templomairól, kolostorairól... De inkább hangosan kiáltok egyet a Rovás Polgári Társulás, Szabó Ottóék felé: járjon teljes sikerrel a nemrég meghirdetett Óriásplakát-pályázatuk! Szeretnék ott lenni a tárlatukon. És szívesen felkeresném Pünkösti Andor, Prokopp Sándor, Márai Sándor szülőházát, megnézni, hogy emlékezteti-e az utókort legalább egy emléktábla a város híresebb-nevesebb szülötteinek példamutató életére, maradandó munkásságára.
