A 70 éves kézdivásárhelyi Várdó Zoltán szenvedélye, élete nagy szerelme a galambtenyésztés. 2007-ben vonult nyugdíjba a fogyasztási szövetkezettől, nős, két lánya és négy unokája van. Tízéves kora óta foglalkozik galambtartással, -tenyésztéssel pedig 1954-től. A minap szenvedélyéről kérdeztük.
Várdó Zoltán: A mi vidékünkön, a történelmi Magyarország e részén általában magyar galambfajtákat tenyésztettek, a környező falvakban is nagyon sok volt az erdélyi, komáromi és székesfehérvári bukó különböző változatokban. Jómagam 1954-ben kaptam ajándékba édesapámtól két szép galambot, amelyeket ő Kézdimartonfalván vásárolt. Ezzel indult el nálunk a galambtenyésztés. Abban az időben sok helyen foglalkoztak ezzel. 1955-ben volt egy mezőgazdasági kiállítás – a városban már létezett a mezőgazdasági középiskola –, és akkor a szervezők felkérték a gyermekeket is, hogy állítsanak ki kisállatokat. Ez olyan jól sikerült, hogy néhai Szabó Bandi bácsi gondolata mentén elindultunk szervezkedni, és ebből született a későbbi Columba Kisállattenyésztők Egyesülete. A nevet Bandi bácsi találta ki, latinul galambot jelent. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után már egyre nehezebb volt Erdélyben egyesületeket bejegyeztetni, ezért a miénk is megszűnt. 1966-ban Szabó Bandi bácsi ismét összehívta a galambtenyésztőket, és postagalambklubként alakultunk újra. Ebben én voltam az egyedüli díszgalambtenyésztő. A rendszerváltásig a régi posta épületében tartottuk gyűléseinket. A Columba Kisállattenyésztők Egyesülete 2000-ben alakult újra, én vagyok az alelnöke, a galambászok tevékenységét irányítom. Harminc tagunk közül heten-nyolcan tanulók. Én kizárólag fajgalambokat tenyésztek: csepeli hófehért, székesfehérvári és komáromi bukót. Jelenlegi törzsállományom mintegy száz galambból áll. Évente száz fióka lábára szoktam gyűrűt húzni. Ezek mind törzskönyvezett példányok. A csepeliek naponta kirepülnek, de a többieket nem engedem ki, mivel a környéken sok a macska.
– Hogyan zajlik a tenyésztő egy napja?
– Amíg munkába jártam, nehezebb volt a galambokkal foglalkozni. Most ilyen gond nem merül fel, reggel felkelek, és etetéssel-itatással kezdem a napot. Heti egy alkalommal takarítom ki a ketreceket. A galambokat nem gyógyítani kell, hanem meg kell előzni a betegségeket. A takarítás nagyon fontos ebben. Az etetés hét-nyolcféle maggal történik, soha nem adok csak kukoricát vagy búzát. Emésztőként tengericsiga-őrleményt kapnak, ez a tojásképzésnél segít. Délután ismét kapnak egy kevés ennivalót és friss vizet, főleg télen, amikor befagy a vizük. Napi másfél-két órát foglalkozom a galambokkal, de a párosítás időszakában három órát is töltök a galambházban.
– Mennyire költséges a galambtenyésztés?
– Akkor eredményes az év, ha sikerül annyi galambot eladni, hogy megtérüljön az élelmezésükre fordított összeg. Nálam ez mindig sikerül. Egy fajgalamb ára 70 és 200 lej között váltakozik, de a nyugati államokban sokkal magasabb az áruk.
– Két kiállításra is készülnek...
– Februárban lesz a sportcsarnokban az immár hagyományos kisállat-kiállításunk, március 2-ától pedig a Beke Ernő tulajdonában levő Gyűjtemények Házában mutatkozunk be, ahol az elhunyt galambászokról is megemlékezünk. Tavaly év végén Lipcsében egy Európa-fajtagyőztes címet kaptam.
– A galambokon kívül még két másik hobbija is van.
– Igen, a motorozás és a szőlőtermesztés. Motorkerékpárom 1959 óta van, hajtási jogosítványom pedig 1961 óta. Pár évvel ezelőtt vásároltam egy majdnem új, nyolc lóerős, Yamaha márkájú motorkerékpárt, amellyel Bálványosra, hétvégi házamhoz szoktam kimenni. Egy életen át egy kicsi kék Simsonom volt, mindenki azzal ismert. Udvarunkon négyféle szőlőt termesztek: Udvarhely környéki illatos amerikánert, cabernet-t, rózsaszín delavárit és Zala gyöngyét. Évente kétszáz-kétszázötven kiló szőlő terem, amiből bort szoktam készíteni.
