Farcádi Botond
Elcsitulni látszik valamelyest az elmúlt napok zászlóháborúja, végkifejletről pedig nehéz beszélni, annál is inkább, mert valóban hisztérikus reakció nyomán kirobbant, mesterségesen szított botrányról volt szó. Néhány következtetést azonban nem ártana levonnunk az elmúlt időszak történéseiből, annál is inkább, mert az ország területi-közigazgatási átszervezése még nagyobb próbatétel elé állítja majd az erdélyi magyar közösséget és annak vezetőit, a zászlóügyet tehát a régiósítási küzdelem afféle főpróbájaként is tekinthetjük.
És ha ezt tesszük, bizony azt kell megállapítanunk: néhány említésre méltó kezdeményezést leszámítva elégtelenre vizsgáztunk. Mindenekelőtt politikai elitünk soraiban tapasztalhattunk olyan fokú tanácstalanságot, zavart, amely fölöttébb aggasztó. Az elmúlt időszak magyarellenes hangulatkeltése és a diplomáciai síkra terelt jelképbotrány ugyanis elérte a közösség ingerküszöbét – érdekeink képviseletére vállalkozó politikusaink azonban azt sem tudták, mihez kezdjenek e felfokozott hangulatban. Helyi szinten néhány ötlet szárba szökkent, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a Facebook közösségi oldalon intézett felhívást a székelyföldiekhez, Csíkszéken az EMNP kezdeményezte a lobogó kitűzését a házakra, lakásokra – az összehangolt fellépés azonban hiányzott. Egyes, az RMDSZ csúcsvezetéséhez tartozó politikusok pedig oly békülékeny, simulékony hangot ütöttek meg, és oly sértődötten üzentek Budapestnek, amiért az autonómiaküzdelem támogatásáról szóló kijelentések előtt nem kérték ki véleményüket, hogy adott pillanatban olyan érzésünk támadt, élnek még bennük a kormányzati reflexek, ellenzékben is ugyanolyan visszafogottan viselkednek, mintha a bukaresti hatalom részesei lennének.
A kudarcok közé kell sorolnunk továbbá, hogy nem sikerült erdélyi dimenziót teremteni az ügynek, jóllehet a gyűlöletkampányt sugárzó kormánypárti tévécsatornákon kívül a román sajtóban eléggé sok kiegyensúlyozott, rokonszenvező írás, elemzés született. Javítani kellene a román nyelvű kommunikáción, mert világossá vált: lennének szövetségeseink, csak meg kell találnunk őket. Végül pedig kreativitásban is fel kellene vennünk a versenyt a korszerű információáramlási eszközöket kihasználva: gondoljunk például a Gândul portál által indított kampányra, melyben igen szellemes módon országunkba invitálják a briteket, válaszként az angol sajtóban indított, bevándorlás-ellenes üzenetekre. Jó lenne, ha olyan Székelyföld-képet népszerűsítenénk minden romániai médiában, hogy egyértelművé váljék azok számára is, akik semmit nem tudnak rólunk: nem zászlóégető, agresszív, idegengyűlölő nép lakja e vidéket, hanem szülőföldjéhez, nemzeti identitásához ragaszkodó – de más kultúrát, népet tisztelő közösség.
