Ha valaki ácsot, asztalost, kőművest, vízvezeték-szerelőt, fémforgácsolót, villanyszerelőt (és a lista folytatódhat) próbál keresni, tudja, hogy nagyon nehezen talál. Ha egy cég próbál a szokásos piaci bérért ilyen szakmunkásokat alkalmazni, szinte lehetetlenre vállalkozik.
Bizonyos szakmákban ugyanis egyszerűen nem találni „szakit”. Megjelennek olyan – sokszor egyébként vitatható – elemzések is, amelyekben külön listák szerepelnek a hiányszakmákról. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy több fiatalt kell kiképezni a listán szereplő szakmákban, és akkor azok eltűnnek róla, vagy mégsem?
A mindenkori kormány szakképzési oktatáspolitikája is ebből indul ki, amikor azt hangsúlyozza, hogy a kínálatot a munkaerőpiachoz kell igazítani. De valóban ez történik? Igazodunk-e a kormány oktatáspolitikájához és a munkaerőpiac elvárásaihoz? Milyen mértékben sikerül mindezek megvalósítása az alapképzésben? Ezekre a kérdésekre kellene választ találniuk az önkormányzatoknak és az illetékes szervezeteknek egy közös fejlesztési stratégia révén! Bár létezik bizonyos szintű fejlesztési stratégia és létezik egy Helyi Fejlesztési Bizottság, amelynek feladata e stratégiák összehangolása és a munkaerőpiac igényeihez igazítása, mégsem valósul meg a szakképzés alapfokú harmonizációja a munkaerőpiac igényeivel. Hol lehet a gond? – tesszük fel újból a kérdést.
Mindazok a pedagógusok, akik a szakoktatásban dolgoztak (dolgoznak), keserűséggel állapítják meg, hogy az elmúlt tíz esztendő oktatási reformjainak legnagyobb vesztese a szakképzés volt. Alapvetően egyet lehet érteni az oktatáspolitika azon célkitűzésével, amely a szakképzés megerősítését célozta meg 2003–2007 között. De mi történt az ezt követő években?
Vegyük példának Sepsiszentgyörgyöt: városunkban négy elméleti líceum és négy szakközépiskola működik, bár utóbbi négyből kettő komoly sorvadásnak indult, mivel az elmúlt hat év alatt alig tudták megvalósítani beiskolázási tervüket. És pont azok a szakmák sorvadtak el, amelyekre igény volna, amelyekre a munkaerőpiac, főleg a termelési területen, igényt fogalmazott meg, ahol látható és érzékelhető a hozzáadott érték. Bár adottak a feltételek a korszerű, minőségi szakképzés megvalósítására, az érdeklődés hiánya, az alacsony diáklétszám miatt az érintett iskolák nem tudják felvállalni és teljesíteni küldetésüket. A fent említett problémákra a válasz egyrészt a demográfiai mutatók alakulásában, a társadalmi és szociális tényezőkben, másrészt a beiskolázási számok elosztásában keresendő.
A demográfiai adatok már rég figyelmeztettek bennünket a nyolcadik osztályt végző diákok számának drasztikus csökkenésére, ami persze érinti a város líceumainak és szakközépiskoláinak beiskolázási tervét. Amint Újfalvi István igazgató úr írta a Háromszék február 7-i számában, sajnos a tanulólétszám csökkenése csak a szakoktatást érintette. Megjegyzem, hogy a 2003/2004-es tanévvel kezdődően – a PHARE-pályázatokkal és az anyagi beruházásokkal egy időben – volt egy tanügy-minisztériumi ajánlat (a szakképzésre vonatkozó európai uniós normák szerint, amelyeket az OECD fogalmazott meg), amelynek értelmében a IX. osztályokra vonatkozóan a beiskolázási arány: 60 százalék szakoktatás és 40 százalék elméleti, illetve szakiskolai képzés (az úgynevezett akadémiai vonal). Ez a pillanat jelentette a szakoktatás elsorvasztásának kezdetét: a 60/40 százalékos beiskolázási arányok fokozatosan felcserélődtek, az akadémiai oktatás hangsúlyosan megerősödött. Sajnos, megyénkben is, holott a központi régió más megyéiben megközelítőleg betartják a javasolt arányokat. Nem szívesen említem, hogy ezek után az elmúlt években szakközépiskoláink szaktanárainak, oktató mestereinek közel kétszeresét bocsátottuk el, mint az elméleti oktatásban, a leépítési folyamat nem arányosan történt az elméleti és a szakoktatás terén. És ha az idei beiskolázási számokat elemezzük, megbotránkozva észleljük, hogy Sepsiszentgyörgyön ez az arány 66/33 százalék az elméleti oktatás javára, nem számolva bele az évről évre megismétlődő úgynevezett iskolaelhagyási arányt a VIII. osztály elvégzése után, amely értelmében körülbelül 10 százalékos azoknak a falusi diákoknak a lemorzsolódása, akik nem folytatják tanulmányaikat a kötelező oktatás befejezése után. Ezek után ne csodálkozzunk, hogy szeptemberben nem valósulnak meg a beiskolázási tervek a szakközépiskolákban.
A szakképzésnek egyaránt ki kell elégítenie a közoktatás és a munkaerőpiac igényeit.
A kilencvenes évek elején a gazdaság szereplői biztosan számíthattak jól képzett munkaerőre, akik a hazai szakképző iskolákból kerültek ki. Keresettek voltak fiatal szakembereink az ország munkaerőpiacain, de Európában is.
Napjainkban azonban – sajnos – egyre többször halljuk a hazai kis- és nagyvállalatok, valamint a multinacionális cégek képviselőitől, hogy nincsenek megelégedve a fiatalok szakmai felkészültségével. A hazai felmérések szerint (ha az érettségit nézzük) a szakközépiskoláink tanulói nehezen tesznek eleget a tantervi követelményeknek. De vajon tudatában vagyunk annak, hogy azoknak a diákoknak, akik a szakoktatásban folytatják tanulmányaikat, több mint 90 százaléka nem érte el a VIII. osztály végi országos felmérőn az 5-ös általánost? Nos, e diákokkal próbáljuk felépíteni és megerősíteni hanyatlásban lévő gazdaságunkat.
Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: a „fejlesztések” és az oktatáspolitikai intézkedések eredményeként szakiskolai és szakközépiskolai képzésünk nehezen találja meg a helyét közoktatási rendszerünkben, amíg ez nem kap megfelelő támogatást helyi és megyei szinten is.
Az elméleti/akadémiai oktatás kiterjesztése következtében a leghátrányosabb helyzetű rétegek kerültek be szakközépiskoláinkba, de még az elméleti oktatásba is jutnak be olyan diákok, akik nem érték el az országos felmérőn az 5-öst minden vizsgatantárgyból. A másik probléma, hogy e tanulók társadalmi-kulturális háttere sem ösztönzi őket a tanulásra. Az elszegényedő vagy már szegény, a létminimum szintjén tengődő családok számára nem elfogadható, hogy a szakmát tanuló gyermekük csak 19 éves korában válik keresőképessé, így egy részük már a nyolcadik osztály elvégzése után lemorzsolódik, nem folytatja tanulmányait.
Mivel az elmúlt években – aránytalanul – egyre nagyobb számú diák érdeklődése irányul(t) az elméleti oktatás felé, csökkent/csökken a hiányszakmák felé forduló diákok száma, csökkent/csökken az esetleg jól foglalkoztatható szakmunkásállomány. Említett folyamat megállítása és esetleges megfordítása érdekében nem történtek meg a szükséges határozott intézkedések, ami olyan lehetetlen állapotba juttatta a Kovászna megyei munkaerőpiacot, hogy külföldről, esetleg Keletről kell szakmunkásokat, munkaerőt importálni a még létező és fennmaradó termelőegységek működtetésére. Ha ezen régió fejlesztéséért felelős vezetők nem ismerik fel a szakképzés fontosságát mint prioritást, akkor gyakorlatilag nem ismerik fel a vidék felfejlesztésének jelentőségét. Csak „akadémikusokkal” nem lehet jövőt építeni még itt, a Kárpát-medencében sem. Meg kell találni az egyensúlyt a két vonal között úgy, hogy minden gyermek származásától függetlenül hozzáférjen a szakképzéshez, és legyen cél e fiatalok felzárkóztatása és szakmai képzése.
MARIUS POPESCU
a Társadalmi Partnerség Helyi Fejlesztési Bizottságának titkára
(A szakoktatás kilátásairól szóló vitához a hozzászólásokat továbbra is várjuk a hpress@3szek.ro címre)
