Gocz Elvira mesél, 42.A titokzatos kovásznai asszony

2013. február 16., szombat, Életutak

Fekete és fehér mágiákban...
Balesetem több mint másfél éves kálváriája nagyon megviselt. Parányi lakásomban lélekben összeomolva ücsörögtem, és azon elmélkedtem, vajon miféle sötét erők munkálkodnak fölöttem már gyermekkorom óta.

 És mi okból? Mert ami velem történik, az mégsem lehet a véletlen műve! Szerintem a véletlen egy buta telitalálat, de esetemben „háttérstratégiát” kell feltételeznem.
Képzeljék: az, aki káromkodások közt gerincemet műtötte – dr. P-nak hívták, csak főorvos volt, nem professzor –, két nappal az operációm után szörnyethalt közlekedési balesetben valahol Juvisy vidékén, ahol én rohammentősködtem. Erről akkor értesültem, amikor Hyères-ből hazajöhettem, és a klinikán a bizottság megállapította magas fokú rokkantságomat.
Átmeneti kabátom, s belső zsebében a felmondás a baleset óta a nővéri öltöző ruhatárában állt. Megkértem: engedjék meg, hogy ideig-óráig még maradhasson a holmim, mert nem bírom hazavinni. A felmondólevelet azonban kivettem, összetéptem. Csepp könny nem sok, annyit sem ejtettem eközben. Lélekben felkészülten érkeztem erre az aktusra, időközben ugyanis a televízióban – véletlenül – láttam egy interjút neves színésznővel, aki öngyilkossági kísérlete (szerelmi csalódása) után ország-világ előtt bevallotta, hogy egy nő sikerének pályaíve nem is annyira a tehetségétől függ. Inkább attól, lefekszik-e vagy sem a kis kandúrral, a nagy kutyával, mindig azzal a férfihatalmassággal, aki a karrierjét pillanatnyilag befolyásolhatja. Vajon rám is ez várt volna arany­tücsökként? – villant át agyamon.
Botra támaszkodva, kacsingatva, sántítva, ferde szájjal vánszorogtam elő a nővéri szobából a folyosóra, ahol újabb lelki megpróbáltatás ért. Tolókocsiban kolléganőmet taszították valamerre.
– Mi történt, Marie Claire? (Szemmel látható volt, hogy ő is béna.)
– Poliomyelitiszt kaptam, Elvira!
– Polio... ? De hiszen az gyermekbetegség!
– Látod? Felnőttként is utolér, ha megúsztad gyermekkorodban! Nincs menekvés a sorsod elől!
– Gyógyulást kívánok neked, Marie Claire!
– Az képtelenség! – fakadt sírva kolléganőm. – Elvira, én nemsokára meghalok! Kérlek, bocsáss meg nekem...!
Hogy mi történt? Nos kálváriám kezdetén, amikor a vízágyon feküdtem, Marie nem titkolt kárörömmel viszonyult hozzám. Nem szólt, de minden cselekedetében éreztette ezt. Amikor egyszer arra kértem, hogy hozzon egy puhább párnát, ő megtette, de az ajtóból dobta be azt az ágyamra, és otthagyott. Amikor ételt hozott, lecsapta a tálcát az éjjeliszekrényre, nem érdekelte, hogy képtelen vagyok utána nyújtózkodni. Marie Claire, a sovány, szeplős, formátlan női teremtés férjnél volt, egy spanyolhoz ment feleségül. Sikereim láttán egyike volt irigyeimnek, rosszakaróimnak. Pedig én sohasem bántottam őt! De ellenszenvet, igenis, éreztem iránta. S lám, milyen „igazságtevő” a sors! Ott álltam „győztesként”! Csakhogy: én is lenyomorodva.
Hát volt, ami felett elmélkednem! A sérült lélek mindig a múltba és vallásos terekbe menekül. Gyermekkoromban románok szom­széd­ságában éltem, már említettem. Játszó­társaim ortodox hitűek voltak. Tőlük hallottam, hogy olyankor, amikor ellenségedet valami baj éri, nem szabad örvendezni.
– Ilyenkor jól vigyázz, hogy mire gondolsz! Téged is azonnal utolérhet a büntetés! – ma is fülemben csengenek a szomszéd legény, Papuc Ghiţă intelmei.
Rontásról, átokról, gonosz praktikákról tőlük hallottam először, suttogva beszéltek róla, mert a pópa tiltotta, hogy az ördögöt emlegessék. Hogy az ilyesmit fekete mágiának nevezik, a franciáknál tudtam meg. Mi, kálvinista székelyek otthon fehérre meszelt templomban imádkoztunk. A vajnafalvi ortodox templom falai – néha alkalmam adódott bemenni és bámészkodni – tele voltak festve bibliai jelenetekkel. Talán ebben a gyermekkori élményben gyökerezik fogékonyságom a titokzatosság iránt? De egy máig emlékezetes álmom is volt, tizenegy éves lehettem, amikor történt.
Vajna nagymamám és szomszédunk, Mári néni épp tanácskoztak valami asszonyi dolog felett, miközben én füvet vágtam a tyúkoknak. Meg-megálltam hallgatózni. Nyár volt, meleg, és én elszunnyadtam az árnyékban. Azt álmodtam, hogy vizet húzok a kerekes kútból, ami különösen furfangos, székely találmány volt. Hosszú lánc két végén egy-egy faveder fityegett, valami csigaszerkezetre is emlékszem, és amikor leeresztettük az üreset, feljött cserébe a teli veder. Állatokat így gyorsabban lehetett itatni, de hatásos volt akkor is, ha tűz ütött ki valahol. Vizet húztam tehát, amikor a mélyből hangot hallottam: – Elvira, segíts! Elvira, húzzál ki!
Én fel is hoztam a teli vedret, s ekkor egy parányi emberke ugrott ki belőle, és ezt mondta:
– Elvira, te többé ne sírj! Én melletted leszek az életben!
Amikor felébredtem, elmeséltem látomásomat nagymamáméknak. Hümmögtek, és... ennyi. De eldicsekedtem ám a román szomszédoknak is, akik már egész más véleményen voltak. Nos, ez az emberke később is sokszor megjelent álmomban. Aztán első házasságom idején, amikor Palinak 1956-ban mennie kellett a magyar határ mellé, akkor hagyott cserben a „Jézuska”, ha valóban ő volt.
Álom – esős idő – ez magyar szólás. Gyermekkoromban a felnőttek legyintettek rá. De hadd áruljam el, hogy dolgoztam párizsi professzor mellett, aki ha csak nem volt sürgősség, kerülte, hogy telihold idején bonyolult műtétekhez kezdjen. Babonás félelmei voltak? Vagy ismert valami egzakt tudományos igazságot?
Nos, életem története távol áll attól, hogy megszokottnak nevezhetném. De egy valamit tisztázzunk: a balszerencsét sohasem én kerestem. Mindenhova ő jött utánam, és ha munkával, hittel, kitartással megépítettem valamit, az adott pillanatban összeomlott. Én gyermekkoromban református hitből tettem vizsgát, és tisztán emlékszem arra a tanításra, miszerint minden embernek a sorsa eleve meg van írva. Ekkor épp kegyelemkenyéren éltünk Vajna nagymamával, és engem valósággal mellbe vágott ez a tézis, mert magunkra ismertem. Már említettem, hogy nővéri pályám vége felé eljutottam Mekkába is, többször. De a dalai láma előadás-sorozatát is meghallgattam, amikor Párizsba látogatott pár napra. Arra figyeltem, hogy a keleti vallásokban felismerem-e a predesztináció motívumát. Református hitemnek hátat nem fordítottam, de a francia környezet és fiam katolikus hite miatt én is valahogy ennek a szertartásrendnek útján tudok legközelebb jutni az Istenhez. Népszámláláskor, amikor vallásos meggyőződésem után érdeklődött a hivatalnok, én mosolyogva „univerzális” hitűnek vallottam magam. Nagyot nézett... De ne szaporítsam a szót!
*
Kis lakásomban kényelmetlen konyhaszéken kellett ücsörögnöm, a puha fotel kárt okozhatott a derekamnak. Hordtam a lombolockot. Ez egy rugalmas acéllemezekből megalkotott váz, olyasmi, mint az emberi bordák rácsszerkezete. Testre szabják, a szakszerűen görbített laprugókat finom bőr borítja. Méregdrága alkotmány, szerencsémre a betegbiztosító állta. Ha magadra vetted, arra kényszerített, hogy egyenes gerincoszloppal élj, meggörbülni ne tudj! Azonnal nyomta az oldaladat, ha megfeledkeztél az önfegyelemről. A második segítség gyógyulásom folyamatában „önszorgalmamból” fakadt. Akkoriban már nyugati szakmai berkekben is híre kelt a román csodagyógyszernek, Gerovitalnak hívták. Nosza, hazatelefonáltam Dálnokba Feri öcsémnek, aki be is vásárolt nekem húsz csomaggal. Bevallom: orvosi szakvéleményt megkerülve kezdtem adagolni magamnak a Gerovitalt, és a megengedettnél nagyobb dózisban. Ment egy ideig, ment a „doping”, aztán egyszer csak félelmetes esemény történt. Éreztem, hogy hirtelen elszédülök, aztán minden porcikám remegni kezdett, majd rángatóztam, mint a csirke, melynek nyakát vágja a háziasszony. Bár addig tudomásom nem volt ilyesmiről, epilepsziás rohamra gyanakodtam. Sikerült hanyatt feküdnöm az ágyon, de az ájulás nem következett be. Rettenetesen kifárasztott a rángatózás. Aztán másnap arra eszméltem, hogy nyomorék lábam érez (!), és ha fájdalmak közt és nehezen is, de engedelmeskedik (!) az akaratomnak. Rövidesen a szájam is helyrejött. Orvosi szakvélemény szerint akkor bomolhatott meg és indult útnak a vérrög, mely addigi bénulásomat okozta. Pár hétre rá újabb „csoda” történt.
Egy nyári délutánon otthonomban üldögéltem, aminek ablaka a nyolcemeletes lakóház belső udvarára nézett. A nap vagy akár a hold fénye oda soha nem süthetett be. Bizony sötét volt a lakásom, nappal is égettem a villanyt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az ablak kivilágosodik, majd vakító fényesség támadt a szobában is. Hogy álmodtam-e, vagy ébren volt látomásom, az már jelentéktelen. Lényeg, hogy elhatároztam: Lourdes-ba kell mennem! És sikerült felkapaszkodnom a zarándok­vonatra. Mindössze háromnapi ott-tartózkodásra futotta a pénzemből, de ezúttal a vízkúrára is jelentkeztem.
A gyógyító víz alapjában egy búvópatak. Abból a barlangból jön elő, melynek bejáratánál Szűz Mária tizennyolcszor megjelent Bernadett előtt, ezt már említettem. Nos, a rituális fürdőzés azzal kezdődik, hogy egy kabinban a beteg leveti ruháit, és magára borít egy hófehér lepedőt, melyet egy apáca-nővér ad neki. Ezután lépcsőkön leereszkedik egy téglatest alakú, fürdőkádszerű kőmedencébe, melynek peremén Mária-szobrocska áll. Imádkozni kell ilyenkor! Eközben megeresztik a csapot. Gyorsan telik a medence, a víz nagyon hideg. (Mondtam: barlangból jön elő, hőmérséklete tíz fok alatti.) Ima után a nővér odajön, és benyomja a beteg fejét is a víz alá. Tartja-tartja, ő tudja, mennyi idő szükséges ilyenkor. Amikor kiszáll a vízből, száraz fehér lepedőt kap az ember, amit magára kell borítania, de megtörülközni nem szabad vele. Addig kell várakozni, amíg úgy-ahogy megszáradunk alatta, ezután felöltözünk, és megyünk a Mária-kútra. Háromszor kell vizet inni, és minden alkalommal elmondani a következő imát: „Mária, segíts meg! Hiszek benned, mindörökké ámen.”
Nos, így fest a titokzatos Lourdes-terápia. Ha van balneológus olvasóm, ráismerhet a Kneipp-kúra alapelemeire, de nem egy az egyben. Elárulom, hogy vizesen, a lepedő alatt száradó ember úgy reszket, mint a nyárfalevél. Minden izma működésben, az azokat vezérlő idegekkel, a megfelelő agyi központokkal együtt. Hogy gyógyultam-e Lourdes-ban? Hát természetesen! És megkérdezhetik: hittem-e az egészben, vagy csak képmutatóskodtam? El­árulom, máig hiszek benne. Mellesleg azt a félelmetes reszketést, melyet én véletlenül Gerovital-túladagolással idéztem elő, a zarándokhelyen természetes gyógytényezővel provokálják ki, nem kell vegyi anyagot bevinni a szervezetbe. Ez az én meglátásom.
Lourdes után alig pár hónap telt el. Küzdöttem egyfolytában: rengeteg gyaloglás (nem baj, hogyha fáj), később úszás, pihenéskor egyenes testtartás, lombolock-fegyelem alatt... És rövidesen, 1973. január elsején magamra öltöttem a nővéri köpenyt, igaz, csak napi kettő, majd négy óra munkaidővel. Még kacsingattam, de ez nem zavart. Azt hihetnők, hogy elérkezett a hepiend. És akkor mi történt…
Hetedik emeleten, a nővéri szobában épp injekciókat oldottam fel a kis asztalkán. Az ablak közelében álltam. Már tavaszodott, ilyenkor labilis az időjárás. Hirtelen vihar ke­rekedett. Egy szélroham belökte a hatalmas ablaknak a felső, lebillenős részét. Elszakadt az a fémalkatrész, amelynek negyvenöt fokos szögben meg kellett volna állítania a rámát. Emiatt az teljesen lefordult, s engem fejbe vágott, mint egy medvecsapda. A nyakszirtemet érte az ütés. Elájultam, és hosszú ideig csapdában lehettem, mert kolléganőim a kórtermekben voltak. Csontom nem törött, az üveglap csak megrepedt, nem vágott össze, de napokig súlyos agyrázkódással feküdtem.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mi lenne a helyes medve-ügyben?






eredmények
szavazatok száma 2867
szavazógép
2013-02-16: Magazin - :

Román siker Londonban

Országos szenzációt keltett, hogy minden idők legnagyobb összegét fizették román kortárs képzőművészeti alkotásért a londoni Sotheby’s aukciósház kedd esti árverésén, amelyen 121 250 fontért (több mint hatszázezer lejért) kelt el Adrian Ghenie festménye.
2013-02-16: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Színház
* A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Katona József Bánk bán című darabját vasárnap 19 órától a nagyteremben játssza (a tavalyi elmaradt bérletek, idei Ábel-bérletek érvényesíthetők, és jegyet is lehet váltani). Rendezte: Bocsárdi László.