A Háromszék sepsiillyefalvi találkozója kapcsán megjelent újságcikk arról számol be, hogy a helybeli iskoláról szinte egyetlen pozitív vélemény sem hangzott el. Furcsa képet közvetít ez egy olyan intézményről, amelyet mind a község, mind a benne dolgozók szeretnének megmenteni a felszámolástól. A találkozón elhangzottak azonban – legalábbis abban a formában, amelyben nyilvánosságra kerültek – épp az ellenkezőjét sugallják ennek. A László Lukács Általános Iskola tanári közössége fontosnak tartja, hogy ezt az egyöntetűen fekete képet árnyalja.
Az, hogy szentgyörgyi pedagógusok ingáznak tanítani lllyefalvára, valóban felvet nehézségeket. A tanárok a cikk szerint elhagyják az iskolát, sőt, a falut is a tanítási órák végeztével – mégis, csodálatos módon ott vannak minden évben diákjaikkal a március 15-i ünnepségen, a református egyház által szervezett imahéten, a farsangi rendezvényeken, a falu utcáin évente megtartott tökfesztiválon, a hidvégi öregotthonban, táborokban, testvériskolai rendezvényeken, karácsonyi előadásokon, a falunapokon, és még sorolhatnánk. Ennek a kis létszámú tanodának (88 gyerek a László Lukács Általános Iskolában, 170 gyerek községszinten) havonta megjelenő folyóirata van, a Bagolyvár, amelyben a gyerekek beszámolnak az iskola eseményeiről (olvasható az iskola honlapján: http://laszlolukacs.atw.hu/). Talán hitelesebb képet adnak rólunk, mint a tanári magyarázkodás.
A cikkben idézett felszólalások szerint egyetlen, Illyefalván címzetes pedagógus sem tanít a helyén, holott a helyzet nem ennyire sötét. Ketten gyereknevelési szabadságon vannak, ketten pedig más iskolában helyezkedtek el. Az egyik sajnos éppen a román szakos tanár, és valóban ezt a tantárgyat öt éve minden évben másvalaki tanítja. Igaz, hogy a tanerő egy része cserélődik, de erről nem az iskola tehet, és azért illene megemlíteni azokat a megbecsült pedagógusokat is, akiknek lett volna választásuk, mégis hosszú évek óta kitartanak az iskola mellett, hálátlan időkben is.
A délutáni oktatás, amelyet a tanács támogatna, de állítólag nincs, aki felvállalja, beindult az előző évben: két pedagógus is vállalta a délutáni órákat, a városi árhoz képest töredékes összegért, de a próbálkozás anyagi feltételek és érdeklődés hiányában kudarcba fulladt.
A iskola küzd a létszámhiánnyal, ami az osztályok összevonásához vezetett, mégis vannak sikertörténeteink, és a statisztikák sem a világvégét mutatják. A gyermekfalu megalapításával azt reméltük, hogy az iskola létszáma gyarapszik, de fordítva történt, nagyon sok szülő már az óvodás gyermekét is elvitte Sepsiszentgyörgyre. Pedig érdemes lenne megfontolni, hogy az ingázás fáradtságát és költségét minden esetben kompenzálja-e az, amit a városi iskolák nyújtanak. Tudunk mesélni olyan diákról, akit a szülei neves szentgyörgyi iskolába írattak, de a gyermek nem lelte a helyét, az elvárásoknak nem tudott megfelelni. Kevés önbizalommal, egy kudarccal teli év után jött az illyefalvi iskola VII. osztályába, ahol rövid idő alatt kivirult, és szép eredményekkel végezte el a nyolcadik osztályt. Ezt a szintet szentgyörgyi középiskolai tanulmányai során is tudja tartani, és nem ez az egyetlen eset, akinek a kiteljesedéséhez talán a helybeli iskola a legmegfelelőbb.
A pedagógus mindig a nemzet napszámosa volt. Hibát mindig annak a munkájában lehet keresni, aki dolgozik. Mi Benedek Elek útmutatását követjük: „Jézus tanítványa voltam, gyermekekhez lehajoltam. A szívemhez felemeltem, szeretetre így neveltem.”
Az illyefalvi László Lukács Általános Iskola munkaközössége
(12 aláírás a szerkesztőségben)
